Nagycsütörtök: Jézus szeretetének végső jele

A húsvéti misztérium megünneplését a nagycsütörtök esti misével kezdjük. Az utolsó vacsorán Jézus üdvösségünkért rendelte az Eucharisztiát, az újszövetségi papságot, példát adott a szolgáló szeretetre és megígérte a Szentlelket. Most amikor megüljük az utolsó vacsora emlékét, adjunk hálát Urunknak, Istenünknek, hogy az Emberfia testét és vérét vehetjük a szentáldozásban; hogy Jézussal egyesülten életünket felajánlhatjuk a mennyei Atyának; hogy megkaptuk a Szentlelket a bérmálásban;  az örök életet már magunkban hordozzuk és krisztusi papságunk van.

Bánjuk meg a „Szent” iránti érzéketlenségünket, a szentek iránti szeretetlenségünket és a szentségek iránt tanúsított közönyünket, hogy üdvösségünkre váljék e szentmiseáldozat.

Az Eucharisztia szerzését, Jézus új és örök szeretetszövetségét ünnepeljük. Az apostolok az Úr Jézus halottaiból való feltámadása után érezték át a történés egyedülálló és minden emberi várakozást felülmúló voltát. Nézzük meg miért is adta magát Jézus nekünk az Eukarisztiában. 

A húsvéti bárány feláldozása Jézus áldozatának előképe (Kiv 12, 1-8. 11-14). Az olvasmányok a húsvéti vacsorára összpontosulnak. Isten, a húsvéti bárány vére által – amely helyettesítő áldozat volt – Egyiptomban megőrizte a választott nép elsőszülötteit és elindította népét az ígéret földje felé. A zsidóknak ezt a szabadítást felidéző, és közösségteremtő szertartását minden évben meg kellett ismételniük. Ez nemcsak visszatekintés volt, hanem ébren tartotta a jövő reményét, amit a Messiás valósít meg.

Jézus jeruzsálemi bevonulásakor Isten országának kegyelmeit hozza, mint békefejedelem, mint igazi zarándok, aki kész engesztelést nyújtani népe bűneiért. Jézus az ószövetségi húsvét ünnepét választja az ő húsvétja megalapítására, amikor őt, az igazi „tökéletes bárányt” áldozzák fel a világ megváltásáért. Ezzel a bűnből való megszabadítás és a csodatétel is bekövetkezett, csak másképpen, mint ahogy azt a nép várta.

Jézus megcselekedte a csodát az utolsó vacsorán. Ez a csoda az Eucharisztia, melyben szentségi módon a kenyér és bor színében önmagát adta apostolainak. Ez a legnagyobb csodának, Jézus keresztáldozatának és feltámadásának elővételezése. Szent Pál közli, hogy az Úrtól kapta kinyilatkoztatásban az utolsó vacsora tényét. Az Egyház megértette, hogy Jézus önmagát tette áldozati báránnyá, amikor értünk adta életét.

Aki  áldozatot hoz másért, az valamiben lemond a maga éltéről.

Aki áldozatul adja magát másokért, az egészen lemond az életéről.

Jézus istentisztelete az ő teljes engedelmessége és önátadása a mennyei Atyának.

Az Egyház azt is megértette, hogy Jézus bevont a maga önfeláldozásába a szentmise rendelésével, hogy ajánljuk fel mi is Őt magunkért és vele együtt saját magunkat az Atyának. Amikor az utolsó vacsora emlékét ünnepljük, misztikus módon megadjuk Istennek az Őt megillető dicséretet és hálát, s kieszközöljük magunknak a bocsánatot és Isten segítségét egész életünkhöz. Ezzel együtt kijutunk a földi vándorút megpróbáltatásai közepette a bűn rabságából Isten gyermekeinek a szabadságára. Gyermekeinek tekint Atyánk, így közvetlenül magunkat Neki adhatjuk Jézussal egyesülten. Az áldozat az újszövetségben az ember részéről önátadás, az Isten részéről elfogadás. Az áldozattá válás a legteljesebb élet megtalálása, szeretet partnerség Istennel, Atyánkkal. Emiatt lesz otthonunk ez a világ, amelyben istengyermekeként tudunk élni.

A szentmisén azt kell tenni, amit Jézus tett (Jn 13, 1-15). János evangéliumában az utolsó vacsorát úgy jellemzi a más három evangélium ismeretében, hogy ott Jézus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A szeretet szentségével együtt Egyházára hagyja szeretete végrendeletét. Szent János az emberi kapcsolatot, a lábmosást emeli ki, mert ezzel kezdődik a Jézushoz tartozás. Innen lehet az önátadó-befogadó partnerségbe lépni az Atyával a Szentlélek által. A szentmisére életünket kell elhoznunk, és mise után az életbe kell visszamennünk, hogy legközelebb gazdagabb, istengyermekségben érettebb életet hozzunk. A magunk életét és feladatait kell vállaljuk, az Istenemberrel egyesülten. Ahogy Jézus beletestesült ebbe a világba, hogy megszentelje, úgy mi is a szentmise megcselekvése és az áldozás által egybeasszimilálódunk Jézus életével. Jézus megtiszteli tanítványait, hogy példája nyomán a szeretet tettei megmaradjanak az Egyházban és az Oltáriszentség ünneplése az ő szeretetének szentségi jelenléte legyen, sőt életük teljesen azonosuljon az ő szolgáló életével. Így növekszik a Titokzatos test és jut el egyre inkább a világ is teljességre. Krisztus mivel jelen van az Oltáriszentségben, ezért van templomunk, oltárunk, papságunk, liturgiánk, mert minden az Eucharisztiában jelenlévő Krisztustól és Krisztusért van, Krisztus meg értünk. Krisztussal van életörömünk, életgazdagságunk. Ezért az Úr imájának kérését mondjuk: mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma.

Gyulafehérvártól délre, Alvinc szomszédságában, a Maros nyugati partján fekszik Borberek. Mára csak a történelmi múltja magyar. Évente felkeresem boldog Hunyadi János által építtetett gótikus, tető nélkül maradt, hat évszázados templomot. Oda belépni csak a templom oldalsó ablakán lehet. A bent csupa bozót. Halott templom, maholnap rom lesz. Hívei nincsenek. Csak leltári tárgyként szerepel a református püspökségen. A reformáció után az Eucharisztia ünneplése benne megszűnt. Ott nem kérték: maradj velünk Uram, mert esteledik, és lemenőben van életünk napja. Ott nem cselekedték meg Krisztus parancsa szerint a szentmisét. Borberek magyar közössége nem tudott csak igével megmaradni, ezért teljesen elpusztult. Most a templom is halódik, a földbe hal el. A zord idők során a szemét is felvette, pontosan a falba épített szentségtartófülke aljáig. Amikor odamegyek sajgó szívvel, csupasz kézzel kiseprem a szemetet belőle. A mellettem állóknak csak ennyit szoktam mondani: Így pusztul el a nép, amely nem tudja Jézust az Eucharisztiában maga között tartani...

Nemzet sorvasztó világunkban, hogy ne járjunk úgy, mint a borberekiek, kérjük Urunkat: maradj velünk, légy életünk és feltámadásunk.