Jézus Krisztus élő képmása volt

Vianney Szent János Lyon mellett született 1786. május 8-án, földműves családban. Sok nehézséget kellett leküzdenie, míg 1815-ben pappá szentelhették. Egy félreeső, nyomorúságos faluiba, Arsba helyezték, ahol a plébániát csodálatra méltó módon kormányozta, és  emelte fel prédikációivel, önmegtagadásával, imádságával és szeretetével. A szentéletű pap Isten embere, a Szentlélek titokzatos karizmatikusa, Jézus Krisztus élő képmása volt Arsban. Ezzel magyarázható, hogy az emberek özönlöttek hozzá, mert az emberek keresik az Istent, csak gyakran nem találják. De aki résztvett szentmiséjén, betért gyóntatószékébe, az biztosan rátalált Istenre. Vianney Szent János a gyóntatószék foglya volt, megáldva a lélekbelátás képességével,  előtte nem maradt rejtve a bűn. Naponta 16-18 órákat gyóntatott, a zarándokok 30-60 órákat várakoztak „üdvöthozó” gyóntatószéke előtt a templomban, mely nyáron gőzfürdő, télen jégverem volt. Tapasztalatból tudta, hogy a kegyelem időhöz kötött, ha elmúlik az órája, nem tér többé vissza, így alkalomadtán szó szerint „röptében” fogta el a lelkeket. Ami őt igazi örömmel töltötte el, a lelkeknek Istenhez való megtérése volt.

Életében jelen volt a szenvedés, de örömmel viselte a keresztet. Gyakran megalázták, vádolták igazságtalanul, olykor még paptestvérei is, de ő jézusi alázattal fogadta mindezt, mert „szeretve szenvedett”. Szenvedéseit kemény önmegtagadásokkal tetézte, durva deszkán aludt, főtt krumplival táplálkozott, sokat böjtölt, napi alig két órát aludt. Igazi aszkéta életet élt... és tette mindezt Isten és ember iránti szeretetből. Kicsinynek, semminek, tudatlannak tartotta magát, de a mindenható Isten mégis őt használta fel, látnokot és csodatévőt nevelt belőle és szentté tette őt. Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ekkora dicsőségben része.

A szentéletű pap maga volt a megtestesült imádság, papi mivoltát teljes tudatossággal élte meg. Ő mondotta: „Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön... Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül.”

A papi hívatásról ezt mondta: „Oh, mily nagy dolog papnak lenni! A pap nem fogja soha megérteni méltóságának fönségét...ha megértené...szörnyethalna, éspedig nem az ijedelem, hanem a szeretet következtében!”

A szentéletű pap 1859. augusztus 4-én halt meg Arsban. Épen maradt teste plébániája oltáránál várja a boldog feltámadást. Őt bizonyságként állította az Úr minden korok papjai és hívei elé, tanúsítva, hogy az igazi krisztusi élet megélése nem lehetetlenség, ellenkezőleg, követendő példa.