Akit tisztelt Attila hun király

Szent Leó, aki az Egyházban a Nagy megtisztelő jelzőt kapta, Toscanai nemesi családban született. Rómában, mint fődiakónusnak jelentős szerepe volt. Azok a természetes és természetfeletti tulajdonságok, amelyek kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már korán kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, történelmi szemlélet, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egész személyiségét öntudat és hivatástudat hatotta át, igazi, belső dinamizmussal teljes jellem volt. Az egyház hű fiai, köztük Alexandriai Szent Cirill pátriárka hozzá fordultak közbenjárásért. Amikor a császári udvar Galliába küldte, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között, távol léte alatt választották meg pápának. 440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Hivatása tudatában mondta: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított.” Minden korban igaz, amit tudatosan hangoztat, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, “aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja”. A keleti egyházzal való egység ápolását, egyházfegyelmi kérdésekben hozott döntéseit, a többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.” Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett. Éppen ezért a világos látása és igazságos döntései miatt III. Valentinianus császár annyira tisztelte, hogy rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdikciós elsőbbsége. 
Pápaságának első teendői között vigyázott a hit tisztaságára. Levélben elítélte a manicheusokat (mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos), a priszcilliánusokat (pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség): hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat”. A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhész kolostori elöljáróval kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. A konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz.  
Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Ebben kifejtette a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit. Eutükhészt támogató Dioszkurosz  alexandriai pátriárka 449-ben Efezusba zsinatot tartott, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozott a császárnál és ,,rablózsinat”-nak nevezett a gyülekezeten elhangzottak miatt. Végül új zsinatot hívtak össze, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát három püspök és két pap képviselte. Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ”Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!”

A pápa kitűnt a diplomáciában is. Abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. 452-ben a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy egészen Mantováig Attila király elé utazott, és elérte a művelt királynál, hogy a hunok visszafordultak. De 455-ben Leó egy küldöttség élén  Geiserich vandál vezérrel tárgyal, de csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.

Leó pápától 173 levél és 97 beszéd maradt ránk. Igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanitások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte. 461. november 10-én hunyt el. A pápák közül őt temették elsőnek a Szent Péter bazilikába.