Észak-Kaukázusban, Dagesztán trületén a 19.
század derekán élt az avar származású, az észak-kaukázusi muszlim törzseket összefogó, az oroszok gyarmatosítása ellen küzdő vezér, Şeyh Şamil (1797-1871) nevű szultán. Igazságos fejedelem hírében
állott, akinek sikerült jó erkölcsre szoktatnia népét. De nagyon kellett
küzdenie alattvalóinak egyik rút hibája, a megvesztegetés ellen. Hogy ezt a
bűnt kiirtsa, szigorú parancsot tett közzé: Aki ilyen bűnnel vádoltan még
egyszer szeme elé kerül, annak hátára 50 ostorcsapást méret nyilvánosan. És íme
– a legelső váddal éppen saját édesanyját illették. Megrendülten, kínos
fájdalomtól elgyötörten a szultán három nap és három éjjel sátrába zárkózott.
Nehéz harcot vívott lelkében. Egyik oldalon a szigorú törvény, mely büntetést
követelt, a másikon a fiú szeretete édesanyja iránt. Mitévő legyen?
- A negyedik napon Şamil szultán kilépett sátrából; arca halovány, tekintete komoly. Hírnökök hívják
össze a népet és a szultán a nép közé állítja édesanyját, - hátán kezét
összekötteti, előhivat két embert, kezükben az ostor, ütésre emelteti kezüket.
De abban a pillanatban, amikor az ütések lesújtanak, elragadja előlük anyját –
és halálsápadtan odatartja meghajtott hátát az ötven korbácsütésnek. És az
ötvenedik után az uralkodó fenséges erővel felemelkedik s így szól:
„Távozzatok, a törvény elnyerte az elégtételt, uralkodótok vére maga mosta le a
bűnt!” - E naptól kezdve megszűnt a megvesztegetés és a nép sohasem felejtette
el ennek a rettenetes órának emlékét. Megható és emberséges volt a szultán
tette.
**
De milyen más Krisztus, aki szeretetből emberré lett, a szenvedést és a halált az
Istenhez vezető eszközzé tette, beépítette az üdvösség rendjébe. Jézussal
egyesülten tegyük mindennapi „keresztjeinket” Istenhez vezető eszközzé. Ez a
gondolkodásban való megújulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése