A kicsi pápa

Mikor nyolc évvel ezelőtt az illetékes bíboros kimondta a Ratzinger nevet, egy korszak ért véget, hihette mindenki.

II. János Pál pápa helyett új nevet és számot kell megtanulni, a mosolygó, világutazó sztárpápa helyett egy szürke eminenciás fejére kerül a tiara. A páncélbíboroséra. A kedélyes lengyelt egy szigorú német váltja föl, akinél már nincs pardon, nincs viccelődés. Aztán kiderült, hogy ebből semmi sem igaz. A szigorú német épp olyan nyájas volt, mint elődje, a páncélbíboros csak a sajtó által ráaggatott titulus, semmi több, a szürke eminenciás pedig tudott Isten szolgáinak szolgája lenni. Nyolc éven át az is volt. A legnagyobb, aki a legkisebb akart lenni.
A korszak most ért véget, XVI. Benedek távozásával. II. János Pál pápa hosszú árnyéka vetült rá, aki évtizedeken át dolgozott a lengyel egyházfővel. Voltaképp nagyon is stílusos, hogy Benedek pápa önként háttérbe húzódott, és lemondott a pápaságról, hiszen most az egyház nem a gyásszal van elfoglalva, hanem a várakozással. Húsvétra és az új pápára is vár. XVI. Benedek pedig visszavonul magányába és szeretett könyvei közé. Mert ő nem politikus, nem is volt az soha. Egy olyan ember, akit nagyon lehetett szeretni, aki alázatból került Szent Péter székébe. A súlyos tiarát pedig tegnap levette. Ha az újságokat nézzük, azért, mert nem tudott megbirkózni az egyház válságával.
Igen, az egyház valóban válsággal küzd. Ez így volt II. János Pál pápa alatt is. A II. vatikáni zsinatot ezért hirdették meg, XXIII. János és VI. Pál is egy válsággal küzdő egyházat vezetett. A korábbi pápák háborúk közepette irányították a mamutszervezetet, hátha utat tudnak mutatni az istenadta népnek. Ugyanis az egyház nem egy cég, amelyet menedzsel egy hozzáértő személy, és sikeres vagy épp sikertelen tud lenni. Az egyház a társadalom maga, annak egy szeletkéje, mégis, mi magunk vagyunk. Tagjai járnak templomba vagy fütyülnek rá, erényesek és bűnöket követnek el, megházasodnak és elválnak, épp úgy, mint az egyházhoz nem tartozó társaik. Amikor az emberek inkább a tévét választják vasárnapi elfoglaltságul a mise helyett, mert a templomban hideg van, és mindig ugyanazt mondják, az nem az egyház hibája. Mivel az egyház nem is szolgáltatás, amely szép csomagolással eladhatóvá akarja tenni az üdvösséget.
Az egyház válsága alapvetően a társadalom válsága. Egyre kevesebb ember tartja szükségesnek a heti lelkiismeret-vizsgálatot, a mindennapi gondokon és örömökön túl nem szívesen néz, sokszor összeomlik a rá nehezedő terhektől. Az egyház kritikusainak természetesen igazuk van, elborzasztó történetekről lehet olvasni a hírekben, szexbotrányok, korrupció, intrikák. Az erről írók azonban legtöbbször életükben nem jártak misére, papot nem, de papos viccet sokat ismernek. Ezért aztán az igazság torzul, az egyház pedig ismét csak megkapja a magáét, de nem baj, a Vatikán falai kemények és vastagok, mindent elbírnak.
XVI. Benedek üzenete épp az, hogy a mai ember valahogy mindig a másikat figyeli, pedig mindenkinek saját magát kellene figyelnie, hogy kedvesebb és jobb legyen. Nem sztárpápa, nem királypápa, voltaképp a szó szoros értelmében nem is pápa, mert nem szabott fazont az egyháznak, nem voltak benedeki reformok, benedeki iránymutatások. Aztán százezrek zarándokoltak el Rómába, hogy elbúcsúzhassanak attól az egyházfőtől, akit egyszerűségéért, közvetlenségéért, kicsiségéért szeretett mindenki.
Este nyolckor Castel Gandolfo kapuját elhagyták a svájci gárda tagjai, hiszen a palotában már nem a pápa van, hanem csak egy nyugalmazott egyházfő. A kicsi pápa.
Sitkei Levente: A kicsi pápa, Magyar Nemzet, 2013. március 01., péntek