O'Connel
Dániel (1775–1847) az írek szabadsághőse, egyszerű ír ügyvédként lépett fel,
kinek keze, épp azért, mert ír volt, úgyszólván meg volt kötve. Midőn
fellépett, nemzete vallási és politikai tekintetben valóságos rabszolgajáromban
nyögött: meg volt fosztva az legelemibb polgári és emberi jogoktól; midőn pedig
hősünk fáradságos élete végén nyugalomra hajtá le fejét, Írország teljes
vallásszabadságot élvezett s politikailag is egyenjogúsították Angliával.
Egyszer éppen
lelkigyakorlatait végezte, amikor pártjának egyik embere el akarta hívni
magányából a Westminsteri Parlamentbe: "Ha most hiányzol a
parlamentből, elvesztettük a harcot húsz esztendőre!"
"Nyugodj meg - szólt a bölcs államférfi -, amikor
imádkozom és szentgyónásomat végzem, Isten előtt is képviselem ügyünket.
Írország szabadságharca ezzel nem károsodik. Hadd fenyegessen a parlament! Ha
odatérdelek a gyóntatószékbe, erősebb vagyok, mint mikor karomat felemelem
harcra!"
**
Ajánlott olvasmány:
Baumstark,
O’Connell jeles életírója, következő képen ecseteli az
elnyomott ír nép állapotát főkép a limericki
szerződés óta:
„Anglia
oly büntető törvénykezést
állapított meg, mely egészen az észak-amerikai szabadságharc idejéig
ólomsúllyal
nehezedett Írországra. Katolikusnak tilos volt eladó leányának
menyasszonyi
hozományt adnia s éppúgy tilos volt végrendelkeznie is; ha katolikusnak
protestáns a neje, akkor ez rendelkezik valamennyi gyermek neveltetése
felől; ha
katolikus ember fia protestánssá lesz, övé atyjának minden vagyona.
Katolikus
nem vásárolhatott földbirtokot, s ha e tilalom dacára telket mert
venni, minden
protestáns azonnal, mindennemű kártérítés nélkül elvehette tőle.
Ugyanígy
lefoglalhatta bárki az olyan földbirtokot, melyet katolikus ember
ajándék,
hozomány vagy végrendelet útján kapott. Katolikus ember nem is
bérelhetett
földbirtokot tovább mint 31 esztendeig, s ha a bérlet bevételét
sikerült
annyira emelnie, hogy a bérletdíjat ennek egyharmadával felülmúlta, a
törvény
értelmében bármely protestáns egyszerűen elűzhette birtokából a
katolikus bérlőt.
Katolikusnak nem lehetett öt fontnál értékesebb lova; ellenkezőesetben
ismét elvehette
tőle a lovat bármely protestáns öt fontnyi kárpótlással. Felségsértés
terhe alatt
tiltva volt katolikus ember alkalmazása tanító gyanánt; aki katolikus
tanító
által taníttatta gyermekét, elvesztette nemcsak minden birtokát, hanem
még a
birtokszerzés jogát is örökre. Ugyanily büntetés volt szabva azon
családokra,
melyek gyermekeiket külföldi katolikus intézetben neveltették. A
katolikusoknak egyáltalában nem voltak politikai jogaik; ki voltak
zárva minden
állami és katonai hivatalból. Még a protestánsokra is hasonló kemény
bánásmód
várt, ha katolikus nőt vettek el s gyermekeiket katolikus módon
neveltették.
A katolikus hit tanítását pedig, annak terjesztését és nyilvános
gyakorlását s
az ilyesmire vállalkozó papokat és szerzeteseket egyenesen
halálbüntetéssel
tiltották.
De
ez még nem volt elég. Az ír bérlők
kénytelenek voltak amúgy is csekély bérletjövedelmük egy tizedét az
anglikán
udvari egyház milliókra menőköltségeinek fedezésére beszolgáltatni s
míg maguk
családostul majd éhen haltak, pénzükből fényesen el kellett látniok az
anglikán érsekek,
püspökök és papok egész raját, kiket az angol kormány küldött a
nyakukba,
holott a katolikus ír nép között rendszerint egyetlen egy hívük sem
akadt.
Ezek aztán többnyire külföldön tartózkodva – mert hiszen Írországban
dolguk nem
akadt – elverték, eldőzsölték a koldus ország véres verejtékét. Szóval
a
törvény a „pápisták” létezését el nem ismerte; szegények örülhettek, ha
földön
kúszó féregként megtűrték őket. Egy legújabb kori protestáns
történetíró, Gervinus,
e tényekkel szemben a következő jellemző szavakra fakad: „Az
udvari egyház
kevély
álszenteskedése abban tetszelgett,
hogy a protestantizmust a szabadság anyjának nevezte. Anglia
szabadságszeretete
azonban katolikus gyermekeivel szemben oly dajkának bizonyult, mely
vérrel
itatja a gyermeket.”
„Annyi
bizonyos, – folytatja
Baumstark – hogy Írország e törvények súlya alatt sem szűnt meg
katolikusnak
lenni. Minden szűk termés ezer és ezer szegény ír lakost taszított a
keserves
éhhalál karjai közé. De azért a tovább élők nem szűntek meg a dúsgazdag
anglikán egyház mellett szegényes filléreikkel a szegény katolikus
Egyházat is
fenntartani; hűen ragaszkodtak üldözött papjaikhoz a vigasztalan
ínségben, a
rájuk kényszerített tudatlanságban, könyörületre igen, de emberekhez
nem méltó
nyomorúságukban. „És midőn Anglia nyolcvanévi ilyetén hallatlan
zsarnokoskodás
után kissé megpihent, Isten gondviseléséből kétannyi, még mindig hű
katolikus
népet látott maga előtt. „Anglia pedig azért pihent meg s hagyott
fel
zsarnokságával némileg, mert amerikai gyarmatainak felkelése 1775-ben
az
anyaország hatalmát és nagyságát komoly veszéllyel fenyegette. 1778-ban
enyhítettek először a büntető törvényeken: a katolikusoknak
megengedték,
hogy bizonyos korlátokon belül birtokjogot élvezhessenek.
Ezóta
aztán a többi törvényt is
enyhítették fokonként, de mindig csak olyankor, ha Anglia bajban volt;
s így Anglia
gyöngeségében rejlett Írország egyedüli reménye.”
(Bangha
Béla: Jellemrajzok a katholikus Egyház életébő. Bp 1914. 72-73.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése