Ferenc pápa április 10., szerdai katekézise, röviden F pp sz. katekézise.
Az előző katekézisben Jézus feltámadásának eseményéről
elmélkedtünk, amelyben a nőknek sajátos szerepük volt – kezdte katekézisét
Ferenc pápa, majd feltette a kérdést: mit
jelent életünk számára a feltámadás, és miért lenne nélküle hiábavaló hitünk?
Hitünk Krisztus halálán és feltámadásán alapul, mint ahogy egy ház az alapjain
nyugszik: ha az alapok megrendülnek, akkor az egész ház összedől. A kereszten Jézus önmagát áldozta fel,
magára vette bűneinket, majd alászállt a halál szakadékába. A feltámadásban mindezeket legyőzi,
eltávolítja és megnyitja az utat egy új élet felé.
Szent Péter első levelének elején ezt így foglalja össze: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben” (1Pét 1,3-4).
Az apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami teljesen új következik be: Jézus megszabadított minket a bűn rabszolgaságából és ezáltal Isten gyermekeivé váltunk, vagyis új életre születtünk. Mikor valósul ez meg számunkra? A keresztség szentségében. Az ősegyházban a keresztséget a teljes alámerülés útján szolgáltatták ki. A megkeresztelendő ruháit levetve lement a keresztelőmedencébe, a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött fejére, megkeresztelve őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezt követően a megkeresztelt feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött: új életre született, miután alámerült Krisztus halálába és feltámadásába. Isten gyermekévé vált.
Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében így tanít: „a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!” (Rm 8,15). A Szentlélek valósítja meg bennünk az istengyermekség új állapotát. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Jézus húsvéti misztériuma révén kapunk. Isten gyermekként kezel minket, megért bennünket, megbocsájt nekünk, átölel és szeret minket akkor is, amikor tévedünk. Izajás próféta már az Ószövetségben megállapította, hogy ha egy anya el is feledkezne gyermekéről, Isten soha nem feledkezik meg rólunk, egyetlen pillanatban sem (vö. 49,15).
Azonban ez a gyermeki kapcsolat Istennel nem olyan, mint egy kincs, amit életünk egyik sarkában őrizgetünk, hanem növelni kell. Minden nap táplálnunk kell Isten Szavának meghallgatásával, imával, a szentségekhez való járulással, különös tekintettel a bűnbánat és az Eucharisztia szentségére, valamint a karitatív cselekedetekre. Élhetünk Isten gyermekeiként! Ez a mi méltóságunk. Viselkedjünk úgy, mint Isten gyermekei. Hagyjuk minden nap, hogy Krisztus átalakítson bennünket és Hozzá hasonlóvá tegyen minket; törekedjünk arra, hogy keresztényként éljünk, próbáljuk meg követni őt, korlátaink és gyengeségeink ellenére. Mindig fennáll annak a kísértése, hogy Istent félre tegyük, és saját magunkat helyezzük életünk középpontjába. Ezért szükségünk van a hit bátorságára, arra, hogy ne engedjünk az olyan gondolkodásnak, amely azt hangoztatja: „Istenre nincs szükség, nem fontos számodra”.
Éppen ellenkezőleg: csak akkor újul meg életünk, akkor telik meg örömmel, ha Isten gyermekeiként viselkedünk, nem bátortalanodunk el bukásaink láttán, hanem érezzük, hogy Isten szeret bennünket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reménységünk! – mondta katekézisében a Szentatya.
Kedves Testvérek! Elsőként legyünk szilárdan meggyőződve erről a reményről és legyünk annak látható, világos és ragyogó jele mindenki számára. A Feltámadt Úr az a remény, amely soha nem fogyatkozik meg és soha nem csal meg (vö. Rm 5,5).
Hányszor fordul elő életünkben, hogy a remények tovatűnnek, szívünk elvárásai nem valósulnak meg! Nekünk, keresztényeknek azonban erőteljes, biztos és szilárd a reménységünk ezen a földön, ahová Isten meghívott bennünket. Reményünk nyitott az örökkévalóság felé, mert Istenen nyugszik, aki mindig hűséges. A keresztség révén feltámadtunk Krisztussal, megkaptuk a hit ajándékát, örökségünk soha nem enyészik el – mindez arra késztet, hogy még jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk Rá, többet imádkozzunk hozzá.
Kereszténynek lenni nem korlátozódik arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, hozzá hasonlóan gondolkozunk, úgy cselekszünk, mint Ő, úgy szeretünk, mint Ő; hagyjuk, hogy birtokába vegye életünket és azt megváltoztassa, átalakítsa, megszabadítsa a gonosz és a bűn sötétségétől.
A pápa végül Péter apostol első leveléből vett szavakkal fejezte be katekézisét: ha „reménységetekről kérdőre vonnak titeket” (vö. 1Pt 3,15), mutassátok fel a feltámadt Krisztust. Mutassunk rá Szava hirdetésével, de főleg feltámadottakhoz illő életünkkel. Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amelyet a Krisztusban való élet ad nekünk.
Ez az igazi szabadság, a rossz, a bűn, a halál rabszolgaságától való szabadság! Tekintsünk a mennyei hazára: új fény és erő tölti el majd mindennapi elkötelezettségünket és fáradozásainkat. Értékes szolgálatot kell tennünk világunknak, amely gyakran nem képes arra, hogy felfelé, Isten felé emelje tekintetét.
(vm) VR
Szent Péter első levelének elején ezt így foglalja össze: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben” (1Pét 1,3-4).
Az apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami teljesen új következik be: Jézus megszabadított minket a bűn rabszolgaságából és ezáltal Isten gyermekeivé váltunk, vagyis új életre születtünk. Mikor valósul ez meg számunkra? A keresztség szentségében. Az ősegyházban a keresztséget a teljes alámerülés útján szolgáltatták ki. A megkeresztelendő ruháit levetve lement a keresztelőmedencébe, a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött fejére, megkeresztelve őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezt követően a megkeresztelt feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött: új életre született, miután alámerült Krisztus halálába és feltámadásába. Isten gyermekévé vált.
Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében így tanít: „a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!” (Rm 8,15). A Szentlélek valósítja meg bennünk az istengyermekség új állapotát. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Jézus húsvéti misztériuma révén kapunk. Isten gyermekként kezel minket, megért bennünket, megbocsájt nekünk, átölel és szeret minket akkor is, amikor tévedünk. Izajás próféta már az Ószövetségben megállapította, hogy ha egy anya el is feledkezne gyermekéről, Isten soha nem feledkezik meg rólunk, egyetlen pillanatban sem (vö. 49,15).
Azonban ez a gyermeki kapcsolat Istennel nem olyan, mint egy kincs, amit életünk egyik sarkában őrizgetünk, hanem növelni kell. Minden nap táplálnunk kell Isten Szavának meghallgatásával, imával, a szentségekhez való járulással, különös tekintettel a bűnbánat és az Eucharisztia szentségére, valamint a karitatív cselekedetekre. Élhetünk Isten gyermekeiként! Ez a mi méltóságunk. Viselkedjünk úgy, mint Isten gyermekei. Hagyjuk minden nap, hogy Krisztus átalakítson bennünket és Hozzá hasonlóvá tegyen minket; törekedjünk arra, hogy keresztényként éljünk, próbáljuk meg követni őt, korlátaink és gyengeségeink ellenére. Mindig fennáll annak a kísértése, hogy Istent félre tegyük, és saját magunkat helyezzük életünk középpontjába. Ezért szükségünk van a hit bátorságára, arra, hogy ne engedjünk az olyan gondolkodásnak, amely azt hangoztatja: „Istenre nincs szükség, nem fontos számodra”.
Éppen ellenkezőleg: csak akkor újul meg életünk, akkor telik meg örömmel, ha Isten gyermekeiként viselkedünk, nem bátortalanodunk el bukásaink láttán, hanem érezzük, hogy Isten szeret bennünket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reménységünk! – mondta katekézisében a Szentatya.
Kedves Testvérek! Elsőként legyünk szilárdan meggyőződve erről a reményről és legyünk annak látható, világos és ragyogó jele mindenki számára. A Feltámadt Úr az a remény, amely soha nem fogyatkozik meg és soha nem csal meg (vö. Rm 5,5).
Hányszor fordul elő életünkben, hogy a remények tovatűnnek, szívünk elvárásai nem valósulnak meg! Nekünk, keresztényeknek azonban erőteljes, biztos és szilárd a reménységünk ezen a földön, ahová Isten meghívott bennünket. Reményünk nyitott az örökkévalóság felé, mert Istenen nyugszik, aki mindig hűséges. A keresztség révén feltámadtunk Krisztussal, megkaptuk a hit ajándékát, örökségünk soha nem enyészik el – mindez arra késztet, hogy még jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk Rá, többet imádkozzunk hozzá.
Kereszténynek lenni nem korlátozódik arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, hozzá hasonlóan gondolkozunk, úgy cselekszünk, mint Ő, úgy szeretünk, mint Ő; hagyjuk, hogy birtokába vegye életünket és azt megváltoztassa, átalakítsa, megszabadítsa a gonosz és a bűn sötétségétől.
A pápa végül Péter apostol első leveléből vett szavakkal fejezte be katekézisét: ha „reménységetekről kérdőre vonnak titeket” (vö. 1Pt 3,15), mutassátok fel a feltámadt Krisztust. Mutassunk rá Szava hirdetésével, de főleg feltámadottakhoz illő életünkkel. Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amelyet a Krisztusban való élet ad nekünk.
Ez az igazi szabadság, a rossz, a bűn, a halál rabszolgaságától való szabadság! Tekintsünk a mennyei hazára: új fény és erő tölti el majd mindennapi elkötelezettségünket és fáradozásainkat. Értékes szolgálatot kell tennünk világunknak, amely gyakran nem képes arra, hogy felfelé, Isten felé emelje tekintetét.
(vm) VR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése