A legnagyobb lépésben

1969. június 21-én az amerikai Apolló-11 űrhajó legénységének egyik tagja felolvasta a Teremtés könyve első verseit és ezután Neil Amstrong a létra alsó fokáról a Holdra lépett és ezt mondta: „Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.” A holdra szállás nagy tett volt, a kijelentés is ezt nyomatékozta.  

Az egész esemény mégis eltörpül az emberiség jövője mellett, amelyet Jézus Krisztus szerzett nekünk. Hitvallásunkban róla mondjuk: „felment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján.” Jézus örök győzelme ettől fogva a miénk is. Örömünket érzékelteti a prefáció: „Reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy követhetjük a mennybe, ahová mint az Egyház feje és az élet szerzője érkezett.” Áldozócsütörtök és Pünkösd között Egyházunk a mennybe ment Üdvözítőre irányítja figyelmünket. Ő örömhírt hozott: üdvösséget a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a szomorkodóknak. Tanítása és tettei maga az örömhír. Emlékezzünk arra, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után az örök életet adó kenyérről is beszélt: Mennyei kenyeret adok nektek. „Én vagyok az élet kenyere… aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adok, az én testem a világ életéért… Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, általam él. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Hogy üdvözítsen minket, halálra adta önmagát, majd feltámadásával legyőzte a halált és újjá teremtette az életet. Ezt a húsvéti misztériumot, vagyis halálát, föltámadását és megdicsőülését elővételezte az utolsó vacsorán és apostolaira bízta, hogy ugyanazt cselekedjék, amit Ő tett: változtassák át a kenyeret és a bort az Ő testévé és vérévé, és vegyék magukhoz.  

A megdicsőült Jézus szentségi módon van velünk a szentmisében, tanít, önmagát adja és a Szentháromság életébe kapcsol. A Jelenések könyve nemcsak az üdvösség boldogságáról szól, hanem azzal bátorít, hogy az üdvösséget Jézus nekünk szerezte (22,12-14. 16-17.20). Minden jó tőle indul ki, és mindent ő fejez be. A végítéletkor mindenkinek megfizet tettei szerint. Éljünk krisztusi lelkülettel, ahogy István első vértanú élt (ApCsel 7,55-60). István diakónus bírái előtt tartott tanúságtételének végén már bepillantást nyert az égbe: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll!” E történetben Jézus jelet ad Egyházának, mutatja a jövőt.  Ő ad erőt a tanúságtételre, az igehirdetésre és az állhatatosságra. Legnagyobb kegyelme, hogy lehetővé teszi számunkra erényeinek követését, a megbocsátást és az ellenségért való imát. Sok ember számára ezek a legfőbb problémák. Jézus imádkozott és biztosította a kegyelmi egységet a szentmisével, hogy hitben és szeretetben egyek legyünk (Jn 17,20-26). Ezért küldte Jézus a Szentlelket, hogy kegyelmeit kiossza és egységben vonjon az Atyával és egymással. Azért örüljön a szívünk, hogy Jézus nyomában járhatunk. 

 

„Szent Atyám, nemcsak tanítványaimért könyörgök...” Jn 17,20