„Az emberi
romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága,
hanem a bűnbánatra való képtelenség”. (Barsi
Balázs) A Szentírás nem arról szól, hogy ki mennyire bűnös, hanem ki
mennyire képes bűnbánatot tartani. A bűnbánat nem az ok és okozat törvényét
követi, hanem a szeretetet, mert ez visszahelyez a szeretet Istenének világába.
Egy őszinte gyónás óriási súlytól képes megszabadítani, talán eddigi elhibázott
életnek ad új irányt. A józanul gondolkodó belátja: miért félnék megvallani
bűnömet a mindenható Istennek, ha egyszer elkövetni volt bátorságom?
Máskülönben mindenféle „rövidzárlatot” ki szoktunk javítani, hogy zavartalanul
és rendezett körülmények között tudjunk élni. Az olvasmányok egyszerre szólnak
a bűnről és a bűnbánatról. Ezért is indítottam írásomat így: „Az emberi
romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága, hanem
a bűnbánatra való képtelenség.” Az emberek hogyan viszonyulnak a bűnhöz? – ezt
nézzük meg a szentírás segítségével. Az ószövetség királyai közül leginkább
Dávidot ismerjük, nemcsak jó tulajdonságait, hanem a bűneit is. Dávid király
szenvedélytől elvakultan halálba küldte a hettita Uriját, hogy megszerezze annak
feleségét. Ekkor Isten küldötte, Nátán prófétát, aki egy tanmese által
megértette Dáviddal a bűne súlyosságát. A király méltatlankodva hallgatja a
juhnyájjal rendelkező gazdag történetét, aki vendégének úgy készít lakomát,
hogy elrabolja a szegény szomszéd egyetlen bárányát. Dávid méltónak tartja az
ilyet a halálra. Ekkor Nátán ezt mondta: „Te vagy ez az ember!” Dávid megérti a
tanmesét, megérti bűne súlyosságát, megbánja és alázatosan megvallja bűnét:
„Vétkeztem az Úr ellen.” Az Istennel való személyes kapcsolata által Dávid
bocsánatot nyert, de büntetése nem maradt el, hogy többé ne vétkezzék.
Bánatának őszinteségéről tanúskodik az 51. zsoltár: „Könyörülj rajtam,
Istenem!” Isten figyelmeztetése, néha büntetése az erkölcsi rend fenntartását
célozza (2 Sám 12,7-10. 13). A keresztény is tudja, hogy a bűnnel Istent
sérti meg, mert az Isten-központúságból az én-központúságba megy át. Súlyosan
akkor vétkezik, ha fontos dologban, tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten
parancsának.
Az evangélista nem beszél sem a helyről, sem a bűnét bánó
asszonyról, hogy senki se tehessen neki szemrehányást. Isten többé nem tesz
szemrehányást a próféták által, mert egyszülött Fiát küldte el, hogy üdvösségre
hívjon (Lk 7,36-8,3). Jézus minden alkalmat felhasznál, mert Ő a bűnösök
orvosa. Elfogadja Simon farizeus meghívását, engedi, hogy lábát a házba belépő
bűnös nő könnyeivel öntözze, csókolja és megkenje. A házigazda és mindenki
magatartását a két adósról szóló példabeszéddel világítja meg. Közben felfedi
Simon szívének gondolatát és az asszony őszinte bánatát: „Bocsánatot nyertek
bűneid... A hited megszabadított téged. Menj békével!” A Krisztusban
gyökerező hit által üdvözülünk (Gal 2,16. 19-21), mert a megváltást Ő szerezte
meg.
„Íme az Úr megbocsátotta bűnödet, s nem
halsz meg!” 2Sám 12,13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése