A liturgiát végző főpásztorok szokása, hogy
egyik kezüket a Szentírásra teszik vagy a mellkeresztet fogják, míg másik kezükkel a pásztorbotra
támaszkodnak. Ezzel a magatartással megjelenítik, hogy a hit Isten
igazmondásán nyugszik, a remény pedig Isten erejére és hűségére támaszkodik.
Szent Pál inti a szétszórtan élő keresztényeket, akik az üldöztetésben és a
szenvedésben elfáradtak, hogy ne inogjanak meg a hitben. Bizakodjanak, mint
Ábrahám és Sára, akik hittel kitartottak Isten szolgálatában még akkor is,
mikor a reményük utolsó szikrája is kialvóban volt. A keresztény élet
zarándokút a megígért „nyugalom”, az égi haza felé. Vezetőnk pedig Krisztus,
aki feltámadásával hitünk szerzője és beteljesítője. Jézust, ha hittel
követjük, akkor az Atya nekünk adja „országát”, saját létgazdagságát, ami a
teljes szeretet. (Lk 12,32-48) Mi az egyház tagjai azt a küldetést kaptuk, hogy
szétvigyük mindenfelé az örömhírt. Sikerünk attól függ, hogy példánk
igazolja-e, hogy az Isten országát, az örök életet tartjuk legnagyobb
értékünknek. Legyünk éberek, mint a hűséges szolgák, akik tudják, hogy számot
kell adni viselkedésükről. Ha élő kapcsolatban vagyunk az Úrral, akkor nem
feledkezünk el igazi feladatunkról. Akkor ajkunkon is igaz lesz a legszentebb
ima: „Jöjjön el a Te országod...” Nekünk a földi élet zarándokútján a Jézustól
ránk bízott tanításra, szentségekre, és egyéb javakra, mint szolgáknak kell
gondoskodjunk Krisztus tagjairól. Megbízásunknak, hogy eleget tehessünk,
engedjük, hogy Isten Lelke vezéreljen; s minden helyzetben alapozzuk életünket
Istenre. Áldozatosan dolgozunk míg nappal van, s ha éjszaka borul ránk, akkor
bizalommal várakozzunk. Ez a mi bölcsességünk.
„Mert
aki sokat kapott, attól sokat követelnek...” Lk 12,48.
Darvas-Kozma
József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése