„Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek
tiszteletére” (Bevezető ének). A zarándok egyház liturgiája ma hangsúlyosabban
összekapcsolódik a megdicsőült egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a
választottak szentségének és dicsőségének forrását.
A győztesek seregében mindenki ott van, aki megőrizte a megszentelő
kegyelmet (Jel 7, 2 -4. 9-14). A Jelenésekből hallottuk a hatodik és
hetedik pecsét közé eső közjátékot, amely a földi és a mennyei egyházról szól.
A Megváltó „napkeletről” jön, a Paradicsomból, hogy birtokába vegye, oltalomba
részesítse az élő Isten szolgáit, hogy a szorongatások se tántorítsák el őket
az örök céltól. A Messiás szólt a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt a
földön, hogy „ne ártsanak se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, amíg meg
nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit”. Ekkor a választottak hatalmas
seregét mutatja be.
Nézzünk fel testvéreim templomunk kupolájára. Erről szól a mai
olvasmány, azt jelenítettük meg az építészet eszközeivel. Az angyalok őrt
állnak, de a Fény, aki Krisztus, az igaz világosság a világba jött, hogy az
„igazságosság és kegyelem” legyen osztályrészünk. A száznegyvennégyezer
(12x12x1000) és a megszámlálhatatlan sokaság Isten újszövetségi népét jelenti,
akik Krisztus keresztségében tisztultak meg és megkapták a megszentelő kegyelem
fehér ruháját. A világvégi küzdelemben ezek mindegy szálig hűségesek maradtak a
keresztényi állapotukhoz.
A keresztségben Krisztustól kapták a kegyelmet, s ennek mindvégig való
megőrzése az üdvösségbe lépés feltétele. Ezt az istengyermeki életet az
áldozatvállalás és Eucharisztia táplálta.
Az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése,
tehát lehetséges minden megkeresztelt számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése