A szegény érsek történetei 1.

Villanovai Szent Tamás (Fuentellana, 1488. +Valencia, 1555. szeptember 8.) Fuentellanában született, és Villanueva de los Infantesben nőtt fel. Édesapja molnár volt, aki a péntekenkénti bevételét elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. 

Tamás egész élete folyamán utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek. Az átlagon felüli képességekkel rendelkező ifjút, tizenhat évesen az alcalai egyetemre küldték. 

Két évvel később meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. 

Már huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalai egyetemen. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust. 1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. 1519-ben házfőnök, majd andalúziai és 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett. Egész csoport hithirdetőt küldött az Újvilágba, akik Mexikóban ma is létező rendtartományt alapítottak.  Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Amikor magához tért, bocsánatot kért. Amikor 1542-ben a granadai érseki szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni, ő azonban olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani.

Amikor azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetése semmit sem használt; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték. A következő reggel gyalog indult Valenciába, mert úgy tekintette magát, mint aki ,,házasságot kötött” egyházmegyéjével. 

Amikor az új érsek szerény, elhordott szerzetesruhájában a nép ujjongása közepette bevonult székesegyházába, kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát küldtek neki, hogy magát és rezidenciáját is méltóságához illően rendbe hozhassa. A legbarátságosabban megköszönte, a pénzt pedig elküldte egy kórháznak. ,,Jobban dicsőíti Istent - mondta -, ha a pénz a szegény betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mintha én adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek bútorra?” 

A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!” - vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti” - jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.”

Folytatása következik.