1938. június 10-én Márton Áron plébános temette el Dsida Jenőt (1907-1938) a 31 éves költőt.1932-ben Márton Áron egyetemi lelkész köré csoportosult ifjak között ott volt Dsida Jenő is. Márton Áron ösztönzésére 1937-ben a Hitel-csoport nevében Dsida és Venczel József részt vesz a Vásárhelyi Találkozón, és nekik köszönhetően került be a „Hitvallás” szövegében a következő tétel: „az erdélyi magyar kisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.” Dsida Jenő ott tapasztaltak alapján írta meg egyik leghíresebb versét a Psalmus Hungaricus-t.
A katolikus Dsida "Bolyongás a Vatikánban" című írásában beszámolt arról, hogy milyen élményt jelentett számára az, hogy eljutott Szent Péter sírjához: "a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessek Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggáavatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy léptem be, és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár”, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennybeszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását. Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem: Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pietà Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
…Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam a szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból, és a gigászi falak árnyait szemléltem – hosszú idő óta először –, végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam."
Forrás: http://magyarkaravan.hu/karavan/p7.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése