A Nők Lapjában (A könnyek gyöngye 58-59.o.) Alfréd atya, kamilliánus rendi szerzetes nyilatkozik,
aki Csíkszentdomokoson született, Márton
Áron gyulafehérvári püspök szülőhelyén. Hat hónapra jött a világra, s
hamarosan kiderült, komoly baj van a mozgásfejlődésével, Little-kórt
állapítottak meg nála az orvosok. Felidézte: „Egy alkalommal
megszámoltam, huszonegyszer volt a lábam ágyékig gipszben. Minden
századra jut egy… Ma már tudom, Isten fájdalmas érintései voltak ezek.
Egy rendfenntartó székely faluban még erősen él az ószövetségi nép
felfogása, hogy Isten a betegséggel a vétkest vagy annak leszármazottait
bünteti. Az egyik hivatásom, hogy ezt a gondolkodást megváltoztassam.
Én azt hiszem, Isten nem büntet, éppen hogy ajándékot szeretne adni.
Csak tudni kell kicsomagolni. Akinek ez nem megy, az csak a fájdalmat
éli át. A szüleim nagyszerűsége, hogy elfogadtak, mellém álltak, mindent
időben és jót tettek.” Alfréd atya már kamaszként pap szeretett volna
lenni, de nagy csalódás volt számára, amikor egy érsek közölte vele,
mozgássérülten nem veszik fel a papnevelő intézetbe. „Nem sokkal később
hallottam Csaba testvér mondatát, hogy Isten nem teremt selejtet…
Elmentem hozzá, meggyóntam, és elkezdtem felfelé építkezni.”
Családalapításra gondolt, de két év múlva találkozott egy kamilliánus
atyával, és tőle megtudta, hogy náluk nem akadály, ha valaki
mozgássérült. Alfréd atya huszonegy évesen lépett be a rendbe, a tavaly
szeptember 1-jétől Bécse XIII. kerületében kórházlelkész, a
kórházlelkészség vezetője. Az interjúban emlékeztetett rá: „Teréz anya
fogalmazott úgy, hogy csak ceruza az Úr kezében, A betegség mellett én
is egyre inkább azt érzem, csak közvetítek. Az erő nem az enyém, én csak
átadom. Van, aki nem kéri, hogy beszéljek vele, meg is mondja, hogy nem
hisz Istenben, papot sem akar látni. Olyan viszont még egy sem volt,
aki arra a kérdésre, megengedi-e, hogy imádkozzam érte, nemet mondott
volna. A találkozások nem egyformák és vannak kudarcok. Újra és újra meg
kell tanulnom elengedni egy beteget, elfogadni, hogy csak ennyit
tehettem érte, nem többet. Vannak, akik csodát várnak tőlem. Jön a
tisztelendő úr, majd segít…! Szent Kamill minden betegben a szenvedő
Krisztust látta, őt etette, őt ápolta mindenkiben. Ez szép gondolat…
Olaszországban egy betegtől, akit fürdetni mentem, akkora pofont kaptam,
hogy a földre estem. Nehéz volt könnyű egy agresszív, demens emberben
Jézust látni… Ezt az embert aztán haláláig elkísértük, nem sokkal előtte
visszanyerte a tudatát, és megköszönte, amit tettünk érte.” Egyszer egy
fiú azt kérdezte Alfréd atyától: atya, honnan lehet azt tudni, hogy a
helyemen vagyok? Ő így válaszolt: „Onnan, ha már elég könnyet ejtettél
érte. Legyen az szerzetesközösség vagy a barátnőd. A könnyek gyöngye
hozzátartozik az élethez.”
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése