Végtelennek tetsző párbeszéd egyik pillanata – Ismerik-e a románok Erdélyt?
A román politikusok mai napig igen keveset tudnak a Székelyföld
autonómiaigényéről, az önkormányzatiság lényegéről – derült ki a
közszolgálati televízió hétfő esti, e témáról szervezett vitájából.
Az ellenben kitetszett, Stelian Tănase igazgatása alatt nagymértékben
megváltozott az intézmény, mi több, látványosan módosult viszonyulása az
ország fontos és megoldatlan kérdéseihez. Az az elv, miszerint ami
kényelmetlen, arról jobb, ha nem beszélünk, eltűnni látszik.
Először fordult ugyanis elő az eltelt közel negyedszázad alatt, hogy
ebben a Liviu Mihaiu és Bereczki Tímea vezette műsorban a magyar
meghívottak – Frunda György, Izsák Balázs és Táncos Barna – nyugodt és
megengedő körülmények között mondhatták el a jelen lévő román
politikusoknak – Marius Obrejának, Florin Iordachénak és Vasile Blagának
– s nem utolsósorban e televíziót nézőknek, hogy a területi autonómia
sem Románia egységét, sem határait, de még meglévő törvényeit sem
kívánja fölülírni, célja mindösszesen annyi, hogy e régiót
hagyományainak, nyelvének, kultúrájának megfelelően önkormányozzák.
Ebben a rendtartó székely falvaknak évszázados hagyományaik vannak, s e
népcsoport, a székelység törekvéseit nevetséges az elszakadástól való
rettegéssel meggátolni. A területi autonómiára vágyó régió ráadásul az
ország közepén fekszik, s zsebkendője négy sarkában senki sem akarja,
tudja elhordani innen. Egy kis történelmi kalandozásra is sor
kerülhetett, melyből kiderült, legengedékenyebb románjaink is keveset
ismernek saját, kerekké gömbölyödő országuk történelméből s főként annak
féltett régiójáról, Erdélyről.
A műsor érdekessége és egyedisége abban állt, hogy ez alkalommal a vita
magyar résztvevői érvelhettek többet, hogy őszinték és nyíltak lehettek,
s még arra a betegesen visszatérő kérdésre is, miszerint elfogadják-e
Trianont, kimondatik az, amit erdélyi magyarok nagy része gondol: a
trianoni szerződés nemzetközi okmány, nem áll módunkban semmisnek
tekinteni, azt ellenben pillanatig sem tagadjuk, hogy az máig tartóan
fáj, hisz megfosztotta a történelmi Magyarországot területének
kétharmadától és lakóinak felétől.
A feladat ma már az lenne, hogy e sebre gyógyírt találjunk, a lelkekben élő Trianont orvosoljuk.
Az őszinteség bizonyos tekintetben lefegyverezte a vita román
résztvevőit, de abban nem akadályozta meg őket, hogy előszedjék a
kincstári érveket, miszerint Románia minden közigazgatási egységét,
megyéjét vagy leendő régióját egyforma elvek szerint kívánják
kormányozni, hogy eszük ágában sincs az etnikai törésvonalak mentén
alakítani ki régiókat vagy alrégiókat, s érvek híján újra és újra
elismételték: olyan kisebbségbarát nemzetiségi politikája egyetlen
országnak sincs, mint Romániának, meg hogy – mit ad ég – elképzelni sem
tudják, hogy létezhet olyan magyar gyermek, aki nem tanulhat
anyanyelvén, ha akar. Természetesen, a román állam nagylelkűségének
bizonyítékaként emlegették, hogy tizennyolc kisebbségnek biztosít helyet
a képviselőházban, vagy hogy a vallásszabadság teljes körű és
akadálymentes az országban. Néhány ellenérv, például a csángók helyzete
pillanatra felvillant ugyan, de a téma szerteágazó volta miatt más
irányt vett a vita, s az sem került szóba, hogy basáskodó rektorok, mint
amilyen például a marosvásárhelyi orvosi egyetemé, fittyet hányhatnak a
létező oktatási törvényre.
Hasznos és fontos kérdések százait megnyitó beszélgetés volt ez a másfél
órás vita. És végre a magyar résztvevők sem köntörfalaztak: elmondták,
milyen úton kellene haladnia a román kisebbségpolitikának, hogy a ma már
csak 1,2 milliós, szórványban vagy tömbben élő erdélyi magyarság
megmaradhasson annak, aminek született, hogy nemzeti jellegzetességeit,
kultúráját, nyelvét és vallását megőrizve ne csak megéljen, de meg is
maradjon, mi több, jól is érezze magát szűkebb pátriájában.
Sajnos, azt is pontosan jelezte a beszélgetés, hogy román politikusi
körökben mily megcsontosodott és félre is értelmezett az egységes,
oszthatatlan nemzetállam eszméje, s bár az ezzel járó merev
nemzetszemlélet és -politika az elmúlt évek során némileg oldódott, de
ma még képtelenek elfogadni a személyi autonómián túlmutató kulturális
és területi önkormányzatiságot.
De legyünk optimisták, idővel és türelemmel ennél keményebben megépített falakat is képes volt lebontani a történelem.
Simó Erzsébet
Háromszék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése