Oldalak

2014. 04. 09.

Területi autonómia: Ismerik-e a románok Erdélyt?

 Végtelennek tetsző párbeszéd egyik pillanata – Ismerik-e a románok Erdélyt?
A román politikusok mai napig igen keveset tudnak a Székelyföld autonómiaigényéről, az önkormányzatiság lényegéről – derült ki a közszolgálati televízió hétfő esti, e témáról szervezett vitájából.

Az ellenben kitetszett, Stelian Tănase igazgatása alatt nagymértékben megváltozott az intézmény, mi több, látványosan módosult viszonyulása az ország fontos és megoldatlan kérdéseihez. Az az elv, miszerint ami kényelmetlen, arról jobb, ha nem beszélünk, eltűnni látszik.

Először fordult ugyanis elő az eltelt közel negyedszázad alatt, hogy ebben a Liviu Mihaiu és Bereczki Tímea vezette műsorban a magyar meghívottak Frunda György, Izsák Balázs és Táncos Barna – nyugodt és megengedő körülmények között mondhatták el a jelen lévő román politikusoknak – Marius Obrejának, Florin Iordachénak és Vasile Blagának – s nem utolsósorban e televíziót nézőknek, hogy a területi autonómia sem Románia egységét, sem határait, de még meglévő törvényeit sem kívánja fölülírni, célja mindösszesen annyi, hogy e régiót hagyományainak, nyelvének, kultúrájának megfelelően önkormányozzák.

Ebben a rendtartó székely falvaknak évszázados hagyományaik vannak, s e népcsoport, a székelység törekvéseit nevetséges az elszakadástól való rettegéssel meggátolni. A területi autonómiára vágyó régió ráadásul az ország közepén fekszik, s zsebkendője négy sarkában senki sem akarja, tudja elhordani innen. Egy kis történelmi kalandozásra is sor kerülhetett, melyből kiderült, legengedékenyebb románjaink is keveset ismernek saját, kerekké gömbölyödő országuk történelméből s főként annak féltett régiójáról, Erdélyről.
A műsor érdekessége és egyedisége abban állt, hogy ez alkalommal a vita magyar résztvevői érvelhettek többet, hogy őszinték és nyíltak lehettek, s még arra a betegesen visszatérő kérdésre is, miszerint elfogadják-e Trianont, kimondatik az, amit erdélyi magyarok nagy része gondol: a trianoni szerződés nemzetközi okmány, nem áll módunkban semmisnek tekinteni, azt ellenben pillanatig sem tagadjuk, hogy az máig tartóan fáj, hisz megfosztotta a történelmi Magyar­országot területének kétharmadától és lakóinak felétől.

A feladat ma már az lenne, hogy e sebre gyógyírt találjunk, a lelkekben élő Trianont orvosoljuk.

Az őszinteség bizonyos tekintetben lefegyverezte a vita román résztvevőit, de abban nem akadályozta meg őket, hogy előszedjék a kincstári érveket, miszerint Románia minden közigazgatási egységét, megyéjét vagy leendő régióját egyforma elvek szerint kívánják kormányozni, hogy eszük ágában sincs az etnikai törésvonalak mentén alakítani ki régiókat vagy alrégiókat, s érvek híján újra és újra elismételték: olyan kisebbségbarát nemzetiségi politikája egyetlen országnak sincs, mint Romániának, meg hogy – mit ad ég – elképzelni sem tudják, hogy létezhet olyan magyar gyermek, aki nem tanulhat anyanyelvén, ha akar. Természetesen, a román állam nagylelkűségének bizonyítékaként emlegették, hogy tizennyolc kisebbségnek biztosít helyet a képviselőházban, vagy hogy a vallásszabadság teljes körű és akadálymentes az országban. Néhány ellenérv, például a csángók helyzete pillanatra felvillant ugyan, de a téma szerteágazó volta miatt más irányt vett a vita, s az sem került szóba, hogy basáskodó rektorok, mint amilyen például a marosvásárhelyi orvosi egyetemé, fittyet hányhatnak a létező oktatási törvényre.

Hasznos és fontos kérdések százait megnyitó beszélgetés volt ez a másfél órás vita. És végre a magyar résztvevők sem köntörfalaztak: elmondták, milyen úton kellene haladnia a román kisebbségpolitikának, hogy a ma már csak 1,2 milliós, szórványban vagy tömbben élő erdélyi magyarság megmaradhasson annak, aminek született, hogy nemzeti jellegzetességeit, kultúráját, nyelvét és vallását megőrizve ne csak megéljen, de meg is maradjon, mi több, jól is érezze magát szűkebb pátriájában.

Sajnos, azt is pontosan jelezte a beszélgetés, hogy román politikusi körökben mily megcsontosodott és félre is értelmezett az egységes, oszthatatlan nemzetállam eszméje, s bár az ezzel járó merev nemzetszemlélet és -politika az elmúlt évek során némileg oldódott, de ma még képtelenek elfogadni a személyi autonómián túlmutató kulturális és területi önkormányzatiságot.

De legyünk optimisták, idővel és türelemmel ennél keményebben megépített falakat is képes volt lebontani a történelem.

Simó Erzsébet
Háromszék

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése