Az első világháború után Párizs egyik templomában térdel egy fiatal katonatiszt.
Könnyelműen élt, katonatársival dőzsölt, játszott s elverte az időt. De
lelkiismerete meghallotta Isten hangját, mely megállj-t parancsolt. Feltette
magában, hogy megjavul és életgyónásra készült.
Ekkor a pap kijött a sekrestyéből, felment az oltárhoz,
kivette az Oltáriszentséget, mert beteghez készült. De nem volt vele
ministráns, pedig sietett. Egyszerűen a fiatal tiszthez ment, megkérte, vigye
előtte az örökmécses lámpáját. A hirtelen kérés azonban olyan zavarba hozta ,
hogy nem is gondolt a kérés megtagadására, a főrangú katonatiszt megfogta a
lámpát s az Oltáriszentség előtt haladt. Jöttek vele szembe katonatársai, akik
nem tudtak hová lenni az ámulattól, s gúnyosan mosolyogtak, amikor megismerték
a lámpavivőt.
Emberünknek fejébe szállt a vér. Lelkében kitört a harc.
Vajon letegye a lámpát és eltűnjék a legközelebbi mellékutcában? Hisz elég ember
ment arra, munkások, gyermekek, akik közül valaki talán átvenné a szerepet. Ezeknek
könnyebben menne a szent szolgálat, hozzá azonban nem illik, nevetségessé
teszi magát. Ilyen gondolatok jártak a fejében.
De egy másik hang meg azt
mondotta folyton: „Cézár, te félsz az emberektől. Nem szégyenled magad? Nem
fogadkoztál még néhány perccel ezelőtt, hogy ezentúl jó katolikus akarsz lenni?
Te akarsz Krisztus katonája lenni, aki a legelső harci veszedelemnél megijedsz
és meghátrálsz?”
Bús Cézár – így hívták a katonatisztet –, győzött. És
ezzel az első győzelemmel elűzte lelkéből azt az aggodalmat, hogy mit gondolnak
és mit mondanak róla az emberek, s ezentúl mindig az a gondolat vezette, hogy
mit szól tettéhez a jó Isten.
(Josef Fattinger)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése