„Térdre, magyar!” Szentmihályi Szabó Péter halálára

„Inter arma silent musae”, „háborúban hallgatnak a múzsák”, vallották a régi rómaiak. Jó ideje bizony nálunk is. Pedig bőven volna mit megpengetniük húrjaikon. Ezért is fájdalmas veszteség, ha azon kevesek közül, akik ezt megteszik, csak egy is kidől a sorból. Mint most Szentmihályi Szabó Péter.

Aki két téren alkotott maradandót. Az ironikus-szatirikus, a groteszk eszközeit sem nélkülöző politikai-közéleti publicisztikában (kivált az Egy menekült pandzs viszontagságai Budapesten című kötetében) és az apátiára, agóniára oly hajlamos nemzete felrázását célul kitűző sorsköltészetben (leginkább Térdre, magyar! című versében).

Mindkettőben arra törekedett mindvégig, hogy tükröt tartson olvasói elé. Milyenek lettünk, holott milyenek is lehetnénk? Eladtuk egy tál lencséért lelkünket olyanoknak, akik azt birtokolni nem, csak elpusztítani tudják. Holott olyanok is lehetnénk, mint volt a két Hunyadi, Kinizsi, Széchenyi, Arany és Gárdonyi. De hát már régen nem vagyunk olyanok.

Miként egykor Berzsenyi Dániel pörölycsapásos ódáiban vagy Széchenyi István haláligéző naplóiban, valósággal zsigerileg gyűlölte ő is írásaiban és verseiben azt a szájtáti nihilt, amivel a nagy magyar átlag a saját sorsát szemléli. Mintha nem is őt rabolnák meg és fosztanák ki napról napra, mintha nem is éppen az ő halálára koccintanának orvgyilkosai!

Elment és űrt hagyott maga után. Pláne a lírában. Mert lássuk be, háború van most is a nagyvilágban, hiszen, ahogyan Szózatunk költője papírba sírta, „Isten sírja reszket a szent honban”, s mégis hallgatnak a múzsák, akiknek szava pedig olyan, mint – a Toldi-trilógia halhatatlan költőjével szólva – sebre a balzsam. Megtisztító, felemelő, léleklendítő.

Miként az elhunyt múlt századunk kilencvenes évei megkínzott magyarjainak lelki rianásait megmutató költeménye, a Térdre, magyar! Egyszerre korkép és kórkép. Egy olyan korról, amit talán már végzetesen kikezdtek a gyilkos kór, az önfelejtés, önlemondás szúi. Igen, valóban végzetesen, hiszen megszoktuk, sőt várjuk a „sziszegve szóló szép szavak”-at.

Búcsúzunk tőle, de persze csak a testétől. Kívánjuk, hogy ne legyen igaz a mottóul idézett római szállóige. Ne hallgassanak, különösen háborúban, a múzsák! Kiáltsák világba lelkünk megtisztulásért mindazt, ami nekünk, magyaroknak fáj. Ahogyan tette ezt ő is említett versében. Helyettünk, érettünk.

Megfojtanak, megfojtanak,
kígyóznak, mint a szennypatak,
sziszegve szólnak szép szavak:
hiszen szabad vagy, ó, szabad!

Te választottál engemet,
te bamba, arctalan tömeg,
elszívom lassan életed,
nem lesz házad, se gyermeked,
nem lesz hazád, nem lesz hited,
minden szavamat elhiszed,
mindenhol szózatom sziszeg.
Imádd a hűvös bankokat,
ott intézik a sorsodat,
ne vidd vásárra bőrödet,
kerüld a puskás őröket!

Szemétdomb város ez: tiéd,
tiéd az összegyűlt szemét!
Villánk s a svájci bankbetét
érted van, s téged véd, cseléd!

Ha már kihalt a nagy család,
ha már éhenhalt jó anyád,
ha nincs honod, se otthonod,
ha már szökésed fontolod,
sziszegve szól, ki jót akar:
Fuss, merre látsz, szegény magyar!

Ellopnak minden ünnepet,
ők adnak mindennek nevet,
egymást ezért kitüntetik,
hát áruló, ki tüntet itt,
ki másról másként szólni mer,
nem elvtárs és nem is haver,
akit riaszt a pénz szaga,
bizony, nem jó demokrata!

Hóhérodnál ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.
Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
és térdre magyar, térdre, térdre!
Ifj. Tompó László - Hunhír.info