Istenfélő és elmélkedő emberek voltak őseink.
Erről tanúskodnak a 9. és a 10. századi arab és görög utazók feljegyezései,
továbbá szavaink, házi- és telekrendszerünk, családi szokásaink és a székely
kapuk. Mindezek eleink felfogását őrzik a nagy világról (makrokozmosz) és a családról
(mikrokozmosz). Az élő világ a mennyből, az égből és a földből állt. Olyan e
kép, mint egy piramis, melynek csúcsán a menny lakója – az ég és föld Ura – az
egy Isten van, akit imádtak és akinek áldoztak. A világkép (piramis) középső
részén van az ég, két nagy világító testtel, a nappal és a holddal meg apró
csillagokkal, melyeket tiszteltek, mivel a föld növényeit, állatait és az
embereket szolgálják. Áldottnak (teljesnek, kiteltnek) mondták a napot és
szépnek (babbának) a holdat, de nem imádták. A piramis alján volt a földi
világ, melyhez a növények, állatok és az emberek tartoznak. Az ember útja pedig
a földi világból indult és célja volt a menny.
A
család őseink mikrovilága volt, amelynek csúcsán az egy Isten, a menny lakója
állott. Ő a szeretet szálaival kötötte össze a férfi és a nő életét. Ekkor ők
új állapotba mentek át, a földi világból az égi rendbe léptek a
családalapítással (A házasságok az égben köttetnek!) Ettől kezdve az új család
egén a férj és a feleség úgy tündököl, mint a nap s a hold az égen. A férfi úgy
jár-kel a családjáért, mint a nap, reggeltől estig. Ezért a férfi szimbóluma a
nap volt. A feleség úgy gondozza kis világát, családját, mint a fényes hold az
udvarát. Az asszony jelképe a hold lett, amely ki-kitelik (áldottá válik) és a
szüléssel megújul, mint a hold. A férj és a feleség úgy teljesíti hivatását az
isteni rendben és szolgálják az életet, amikor gyermekeknek adnak életet, őket
nevelik, a megélhetés végett állatokat tartanak és a földet megművelik. Így a
tisztességben leélt élet jutalma átmenet volt a mennybe (Istenországába).
A székely kapuk ezt a hitvilágot örökítették meg, és maradt ránk örökségül. Eleink egyistenhite és a családról vallott felfogása annyira tiszta volt, hogy
Luitprand cremonai püspök, diplomata, történetíró a 10. század közepén, amikor Pannóniában tartózkodott, azt írta
a magyarokról, hogy „a magyarok majdnem keresztények.”
Az első magyar szentcsalád, Szent
István és Gizella eljegyzését 996-ban tartották a Scheyern-i bencés apátságban,
az esküvőt Esztergomban. Mindkét szertartást Szent Adalbert végezte. A korabeli
rituálék közül ránk maradt a regensburgi esketési könyv (10. század), amelynek
szertartása a házasság kegyelmi hatását a gyűrűk megáldásával és felhúzásával
emelte ki. A megáldott gyűrűk átadásakor végzett cselekedet és kérő ima szintén
egy hármas tagoltságot fejezett ki: az egy Istent, a két szívet és a három
isteni erényt.
Az eskető pap a következőt
mondta és tette: az egy Isten (ekkor a gyűrűvel megérintette a hüvelykujjat)
fűzze össze a két szívet (ekkor megérintette a második, azaz mutató ujjat):
hit, remény és szeretetben (a három isteni erény mondásakor érintette a
harmadik, vagyis a középső ujjat). Ennek megpecsételését jelentette, mikor a
gyűrűt felhúzta a negyedik ujjra. Így lett a negyedik ujj a gyűrűsujj. A
legkisebb közösség élete az Isten színe előtt kötött szentségi házassággal
kezdődött. Jó családként élve számíthattak arra, hogy a tisztességben leélt
földi élet után a mennybe, Istenhez fognak jutni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése