Krisztus király ünnepét
1925-ben XI. Pius pápa azzal a céllal rendelte el, hogy a világháború okozta
gyűlöletből a népeket Krisztus isteni irgalmára és végtelen szeretetére hívjon.
A liturgikus év utolsó vasárnapján ünnepeljük Krisztus királyságát, végső
győzelmét, ezzel is kifejezzük reményünket, hogy dicsőséges királyként
visszatér és megdicsőíti a megváltott emberiséget. Az Egyházban közösen végzett
dicsőítés, a liturgia, melyet maga Jézus Krisztus végzi, aki az Egyház feje. Ő akarta,
hogy áldozata örökké megmaradjon az Egyházban. Ezért rendelte az utolsó
vacsorán a szentmiseáldozatot, amely az Egyház legfőbb és legértékesebb
istentisztelete, általa jut el hozzánk a megváltás és annak gyümölcsei.
A
liturgiában az istentiszteletre egybegyűlt hívekben mutatkozik meg az Egyház, Krisztus
teste. Krisztus a liturgiában, mint az Egyház feje maga mellé veszi az egész Egyházat
és összekapcsol az Atyával és az örökkévalósággal. A liturgiának megvan a maga
ritmusa is, ami azt jelenti, hogy időközönként ismétlődik. Különös szerepük van
a vasárnapoknak és az évről évre visszatérő ünnepeknek, melyekkel Krisztus
feltámadását ünnepeljük. Ezekből tevődik össze az egyházi év. Az egyházi év az
adventi időszakkal veszi kezdetét és Krisztus király hetével zárul.
Az Emberfia dicsőséges Királyként tér vissza hatalommal kinyilvánítani,
hogy a mindennapi életben mutatott jóság alapján, a másik ember megsegítése
révén a szolgákból barátai lettek (Mt
25, 31-46). Ki gondolta volna, hogy az üdvösséget az önmagán segíteni nem
tudókhoz, a jóságra szomjazókhoz köti? Pedig közölte, hogy minden népnek
pásztora ő, és igazságot szolgáltat (Ez 34,11-12. 15-17). A szeretet tettei által Krisztus király népe örök életre talál (1Kor 15,20-26. 28.). Egyetemes uralmát a feltámadáskor átadja az Atyának, így leszünk örökre Isten háznépe.
„Jöjjetek, Atyám áldottai!” Mt 25,34
Darvas-Kozma József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése