1. rész
Ön szerint a NATO miért folytatja előrenyomulását keleti irányban?
Ez
a politikai kultúrájuk. És katonai kultúrájuk. John Kennedy, a
karib-tengeri válság tapasztalataival rendelkező ember azt mondta, hogy
„idehallgassanak, ne démonizáljuk az oroszokat. Ugyanolyan emberek, mint
mi, gyermekeket kívánnak nevelni, békében élni, örülni stb.”
Mit
mondott még John Kennedy? „Ha Önök azt hiszik, hogy a jövő világa a Pax
Americana, akkor Önök tévednek. Vagy a világ mindenki számára lesz,
vagy egyáltalán nem lesz.” Ez abszolút igaz. Keményen, ridegen
megmondva, de ez a valóság.
Most pedig azzal kezdődött,
hogy az amerikaiak hirtelen elkezdtek magukról beszélni… Véget ért a
hidegháború, együtt fejeztük be, és népeink közös győzelme volt ez. Az
amerikaiak pedig állítják: „Hogyhogy? Mi nyertük meg a hidegháborút, mi
vagyunk a győztesek. Mi.”
Egye meg a fene, élvezzétek
ezt, ha már annyira akarjátok. De ebből az következik, hogy ha az
amerikaiak arattak győzelmet, akkor levonják a következtetést: „Semmit
sem kell változtatnunk. Mi győztünk, a világ a lábunk előtt hever. Miért
is változtatnánk bármit is? Helyes politikát folytatunk.” És a
legutolsó dolog, amit javasoltak: egy új… szuperbirodalom kialakítását.
Amerika parancsolni akar a világnak.
Mennyi erőt
áldoztunk fel annak idején, mennyi készletet emésztettünk fel. Végül a
megbékéléshez értünk, elindultunk ezen az úton… és mi, mindez hiába
volt?
Lehet kiegyezni, ha van bizalom egymás iránt, ha
hiszünk a másik félnek. Köztünk volt bizalom, és ez sikerült. Aztán
pedig ez az impérium. Az amerikaiak utat tévesztettek. Az egyoldalú,
egypólusos világ kialakítására irányuló minden kísérlet zagyvaság,
agyrém.
Ön
Nobel-békedíjas. És Barack Obama is a Nobel-békedíj nyertese. Ön hogyan
viszonyul ahhoz, hogy Obama az Ön kollégája, mondható, hogy Önök egy
klub tagjai?
Barack Obama számára ez egyfajta
előleg volt – a politikában ilyesmi szintén lehetséges. Egyszer St.
Louisban tartottam előadást. Amikor befejeztem, felállt egy fiatalember
és a következő kérdéssel fordult hozzám: „Elnök úr, mit tanácsolna
nekünk, az amerikaiaknak?” Én rákérdeztem: „Miről van szó?” – „Na
láthatja, hogy mennyire rosszul mennek a dolgok itt nálunk. Egyre
rosszabb a helyzet Amerikában”. Én így válaszoltam: „Tetszik tudni, ez
valami újdonság. Eddig mindig Amerika osztogatott tanácsokat nekünk. Bár
senki nem kérte erre, de mindig tanácsot adott. Nem, én nem fogok
Önöknek tanácsot adni. Önök, az amerikaiak, rendelkeznek mindennel, ami
szükséges a tisztánlátáshoz és a döntéshozatalhoz.”
Akkor
felállt egy másik fiatalember, mondja: „Támogatásomat szeretném
kifejezni kollégámmal. Mégiscsak, mondja már meg. Ön átélte mindezt.
Valamit nekünk is tenni kell.” Mondom: „Na jó, nem fogok Önöknek sem
menetrendet, sem menüt adni. Egyszerűen azt hiszem, hogy Amerikának egy
saját peresztrojkájára van szüksége.” És a teremben lévő 10 vagy 15 ezer
ember mind felállt és állva tapsolt.
Egy
interjúban Ön azt is megmondta, hogy az Egyesült Államok
világzsandárként lép fel. Azt képzeli magáról, hogy csakis ő képes
megvédeni a békét. De vajon ki az ellenség? Kivel szemben védekezik?
Szerintem
nincs kitől védekeznie, ez kiagyalt dolog. Ellenségre van szüksége,
hogy visszatérhessen a nyomásgyakorlás politikájához, a parancsolás
politikájához. E nélkül nem tud meglenni. Ennélfogva Amerikát meg kell
állítani. Baráti módon, partneri módon megállítani.
Azt
hiszem, realistáknak kell lennünk. Amerika olyan jelenség, amelyikkel
számolni kell a világban, és bizonyos joga van ahhoz, hogy szava kellő
súllyal essen a latba és hogy valamilyen döntéseket hozhasson az egész
világ érdekében, de napjainkban a vezető szerep csakis partneri,
kollektív jellegű lehet.
OH
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése