Pusztába kiáltott szó?

Hetven éve hunyt el Szabó Dezső - Ifj. Tompó László 

Isten a történelem Ura. Mindenkinél jobban tudja, kinek mikor kell távoznia e földi árnyékvilágból. Így volt ez „Az elsodort falu” írója esetében is. Pont hetven éve, 1945. január 13-án szólította magához. Akit oly sokan összeférhetetlennek, megérthetetlennek tartottak, akinek aligha voltak igazi barátai. De ez nem is csoda, legalábbis, ha erre valóságos magyarázatot találunk. Márpedig most ezt kívánjuk megkísérelni.

Ennek két fő okát találjuk. Az egyik az, hogy világképében, akárcsak a népmesékben, csak kétféle ember létezett: becsületes és becstelen. Olyan, aki a magyarság ügyét szolgálja mindvégig, függetlenül származásától, és olyan, aki egyáltalán nem vagy alig, csak mímelve, származása alapján önmagát elkülönítve magyar befogadóitól, önmagát náluknál mindig is ab ovo különbnek, nemesebbnek, életrevalóbbnak tekintve.

Ezért ragasztották rá a szokásos bélyeget, az „anti”-előtagú félelmetes kifejezést, amit ha valaki megkap, levakarhatatlanul rajta marad. „Elássa” magát egy életre, sőt azon is túl, mondhatnók. Még gyakorta azok előtt is, akik pedig „amúgy” nagyon szeretik. Csak el ne szólta volna magát! Pedig miről is van ténylegesen szó? Arról, amit egy mondatban ő maga így fogalmazott meg „Segítség!” című regényében: „Nem azt kívánom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű. Azt kérem, ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar.”

Erről van szó! – kiálthatnók. Lehet azonban, hogy pusztába kiáltott? Igen, erről. Elég elolvasni ehhez „Az elsodort falu”-t, abból is Farkas Miklós mennydörgő szavait. Mert miként lehetséges, hogy úgyszólván mindenki, de egy bizonyos minoritás különösen is beletörölheti folyton a cipőjét a mi szőnyegünkbe, sőt mindenki máséba? És miként lehetséges, hogy ha valaki közülünk emiatt feljajdul, szenvedő társai csendre intik, s ha ő erre sem hallgat el, hátába döfik a kést? „Jó, jó, tudjuk, igaza van persze, de hát ezt akkor sem lehet, pláne úgy, ahogyan ő, kimondani!” – halljuk. És pedig de sokszor hallotta nyilván ő is.

No de nemcsak erről van szó persze, amikor oly végzetes magányosságának, elszigeteltségének igazi okait firtatjuk. Eltekintve az erre adott karakterológiai színezetű magyarázattól (miszerint önmítoszánál fogva csak önmaga előtt tudott leborulni), annál mélyebbre ásni vágyva, felfigyelhetünk ennek másik okára is. Arra, hogy „övéi”, szemben a „minoritás” berkeiben sütkérezőkkel, valahogy nem becsülik meg az érettük és helyettük szólókat, közmondásosan a váteszeket, a prófétákat. Főleg nem anyagilag, egzisztenciálisan, még akkor sem, ha ezt pedig különösebb erőfeszítések nélkül megtehetnék. Vagyis hogy nincsen „nemzeti, keresztény, jobboldali” mecenatúra, illetve ami van, az csak többnyire a velünk szemben nem kifejezetten barátságos hatalom sáncain belüli.

Erről ő maga a „Ludas Mátyás Füzetek” 8. számában, 1935-ben közölt „napi jegyzet”-ében így vallott:
„Egy kis természetrajzi tanulság. Mióta megint van egy ablakom a lelkek felé: megint garmadával kapom a leveleket. Ezek a levelek általában rajongók, ziláltan lelkesek és legtöbbször: legalább még egy szál füvet akarnak kaszálni az én tarlómon.

Így például naponta ilyen ajánlatokat kapok: – Mester, én rajongok Önért. Én vagyok a legrajongóbb rajongója. Műveit könyv nélkül tudom. Ezeket a műveket világgá akarom propagálni. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek, hanem rajongás a Mester iránt s a magyar irodalom szeretete. Mester, adja nekem Segítség! című regénye német fordítási jogát.

Vagy húsz ilyen levél van az asztalomon. Csak abban különböznek egymástól, hogy más-más művem kérik fordításra, hol olasz, hol francia, hol más nyelvre.

E levelek elolvasása után felkiáltottam: Szüret! Végre meg van oldva megélhetésem felette rozoga problémája. Tanulékonynak áll a világ.

Van a Vár oldalán egy pompás bérpalota. Egy építész tulajdona, aki maga építette. Harmadik emeletén e háznak csoda háromszobás lakás van, erkélyekkel, ablakokkal a Dunára, az egész Budapestre. Az Isten is nekem gondolta ezt a lakást. Belibbentem az építész irodájába, tótágast álltam, kezdtem:

– Mester, maga a világ legnagyobb építésze. Én rajongok a maga építési művészetéért. Adja nekem át tíz évi lakásra azt a harmadik emeleti lakást. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek és esküszöm, hogy a tíz év alatt egy fillér lakbért nem fogok fizetni. De boldog képemen mindenki látni fogja, hogy milyen nagyszerű érzéseket vált ki az Ön építő művészete az emberből. Ó Mester…

Az építész a telefonhoz ment és már le is tárcsázta a mentőközpontot. Búsan elléptem. De nem csüggedtem. Beállítottam egy Roham utcai hentes-mészároshoz. Új tótágas, új zengzet:

– Mester, maga a világ legnagyobb hentesművésze. Én rajongok a maga művészetéért. Engem nem üzleti szempontok vezérelnek, adjon nekem egy prágai sonkát…

– Menj fiam, hívd ide a rendőrt a Krisztina tér sarkáról – szólt a hentes inasához. Aztán próbálkoztam a péknél, a szabónál, a cipésznél, a kalaposnál, a kesztyűsnél, a papírkereskedőnél stb. Mindenütt ugyanazzal a sötét jellegű eredménnyel. Csak éppen hogy haza tudtam cipelni a testi épségemet.

Otthon úgy tettem, mint az oxfordi pietisták: leültem, csendet parancsoltam magamra. Megkérdeztem a Csendtől: mi az értelme mindennek? A Csend ezt felelte:

– Fiam, ne engedd, hogy bármily szép frázis leple alatt palivá készítsenek ki. Az áru: anyagba tömörített munka, melyet becsületesen meg kell fizetni. A szerzői jogok és így a fordítási jog is: áru, azaz tömörített munka, tehát: azt is becsületesen meg kell fizetni. Te neked épp úgy kell táplálkoznod, öltözködnöd és laknod valahol, mint az építésznek, a hentesnek, a péknek és más kétágú ideálizmusnak. Hogyan kívánhatják hát éppen a te árudat potyára? Ha valaki le akarja fordítani valamelyik művedet, kerítsen előbb egy kiadót, fizettesse meg vele neked a fordítási jogot, aztán spriccelhet a szív-slagjával addig, amíg jól esik. De hogy éppen a te sok viharba tört, sokszor megrabolt hajódra menjen valaki potyázni, az igazán piszkos dolog, még ha szívvel kandírozza is körül a szándékát.

Ezt mondta a Csend. Ha valaki haragszik érte, ne rám, hanem az oxfordi piétistákra haragudjék.”

„Ismét csak erről van szó!” – kiálthatunk fel megint. Mert a helyzet ma is csak ugyanez. Jobb szemléltetésül egy példa. Jobboldali újságíró kutatna, majd publikálna egy témában. Ehhez azonban könyvekre van szüksége. Felkeresi „jobboldali” főnökét. Támogatást kér tőle ehhez. Harminc ezret.

– Ah, drága barátom, épp most ürült ki a kassza. Mennyi? Harminc? Hú, azért az egy kissé sok. Nem lehetne ötezer? De majd, ha jobban megy, adok természetesen. Ne haragudj, de Te is látod, hogy bizony még nekem sem telik most többre.

De mi van, ha ezt egy baloldali kollégája tenné főnökénél? Az felvonná szemöldökét, csodálkozását kifejezve, elég lesz-e erre a kért összeg, majd így szólna:

– Drága barátom, itt van – hatvanezer!

Persze a jobboldali kolléga, ha természetesen nem mélyszegénységben tengődő főnöke fentebbi „válaszát” nem fogadná netán kellő respektussal, hamar megkapná a megbélyegzést tőle: – Hát úgy látszik, ő is csak pénzért dolgozik, ő is csak a megélhetésiek közé tartozik.

Ilyenkor írja az ember, valóban Isten a történelem Ura, aki tudta, mikor kell Szabó Dezsőt magához szólítania. Azóta eltelt hetven év. Ami alatt megírhatta volna, miként sodorták el drága Budapestjét és országát is, s miként kapirgálnak romjain a politikai paletta MINDKÉT oldalán állók. Ezért mostani nekrológunk címadó kérdése.

hunhír