„Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8). Ferenc pápa üzenete nagyböjtre. A
Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt
kezdetén. Ferenc pápa idei levelét az alábbiakban közöljük.
Kedves Testvéreim!
A
nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő
számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten
nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk:
„Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn
4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli,
név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is
ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete
az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik
velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük
magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem
tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok,
amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én
viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik
nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket
öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk.
Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell
néznünk.
Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a
választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé
állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az
üzenetben, az a közömbösség globalizációja.
A felebarát és Isten
iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden
nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták
kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.
Isten
nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda
minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi
életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu
Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az Egyház pedig olyan,
mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a
szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen
keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ
mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy becsukja azt a kaput,
amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a
kéznek, vagyis az Egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják,
elnyomják és megsebzik.
Isten népének tehát meg kell újulnia,
hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási
szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz.
1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12,26) – az Egyház
Isten
szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába
zárkózását, az Egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen
tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte
megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy
betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá
hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a
nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta,
hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán
példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a
szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus
megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13,8) és ezáltal
tudja szolgálni az embert.
A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy
hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk mint
Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a
szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá
válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a
közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket,
nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és
Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag,
valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik
tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26).
Az Egyház communio
sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és
azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet
Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek
között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk
ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való
részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az
mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk
távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját
erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk
Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének.
2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9) – a plébániák és a közösségek
Az
egyetemes Egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és
közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az Egyháznak ezeken a
színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely
együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a
testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és
gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely
elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a
saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16,19-31).
Ahhoz,
hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad,
két irányban kell túllépnünk a látható Egyház határain.
Először
is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült Egyházzal. Amikor a zarándok
Egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége,
amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták
meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a
szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült Egyház nem azért
győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és
önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik
azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén
végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a
gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot,
a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i
Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre
feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig,
amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon
bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a
vágyam, hogy tovább dolgozzak az Egyházért és a lelkekért (vö. 254.
levél, 1897. július 14.).
Mi is részesedünk a szentek érdemeiben
és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és
kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből
fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség
és a keményszívűség sokféle formáját.
Másrészről, minden
keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az
őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az
Egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden
emberhez szóló küldetése van.
Ez a küldetés türelmes
tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes
valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem
hallgathat. Az Egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden
emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1,8). Így
felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és
feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel
ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az Egyháznak és az egész
emberiségnek.
Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy
mindazok a helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul –
különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé
váljanak a közömbösség tengerében!
3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) – az egyes hívő ember
Egyénileg
is érint minket a közöny kísértése. Telis tele vagyunk felkavaró
hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk,
ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik.
Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el
minket?
Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és mennyei Egyház
közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét!
Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész
Egyházban, egyházmegyei szinten is megtartsák március 13-án és 14-én: ez
az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni.
Másodsorban,
segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel
vagy tőlünk távol lévő embereknek az Egyház számos karitatív
szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy
kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét
jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket.
Harmadsorban
pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete
életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől
való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk
lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen
lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen
tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk,
hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot.
Azért,
hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket,
azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk
képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus
caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet.
Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van
szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az
ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain,
melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis
ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét.
Ezért,
kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a
nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a
te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor
erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy
bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának
szédületébe.
Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról,
hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a
nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg
és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket.
FERENC PÁPA
MK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése