Lehajlás a gyengébbhez - gondolat

Irgalmasság vasárnapja húsvét 2. vasárnapja, melyet a nagypénteken kezdett kilenced előz meg. Isten irgalmassága, Isten tulajdonságai közé tartozó, tevékeny sajátság. A Szentírás tanúsága szerint Istennek a szövetségben kifejezett szeretete mindig úgy nyilvánul meg, mint segítő és megbocsátó szeretet, azaz irgalmasság. A bűnbeeséstől Jézusig Isten megbocsátó szeretetének és hűségének, azaz irgalmasságának számos megnyilvánulását ismerjük.  

Teológiailag Isten irgalmasságát úgy írhatjuk le, mint az isteni akarat készségét, hogy rászoruló teremtményének önkéntes elhatározásából segít. Őbenne ez is lényegi sajátság, ezért mint minden tökéletesség, végtelen. Ő a létező lét és a létező jó, azért távol áll tőle minden érdektelenség vagy kegyetlenség. Amellett a bűnös emberrel szemben úgy nyilvánul meg, mint megbocsátás, pedig az ember bűne miatt ítéletet érdemelne. Ezt az irgalmasságot azonban csak üdvtörténeti megnyilatkozásai alapján ismerjük meg. A kinyilatkoztatás nélkül nem ismerhetnénk föl, mert az irgalom nem olyan sajátsága Istennek, mint pl. a mindentudás vagy mindenhatóság, amelyet a lényegből levezethetünk. – Az újszövetségben Jézus Isten irgalmasságának szóban és tettekben történő kinyilatkoztatója. Amikor Máté vendégül látta Jézust, a farizeusok megkérdezték tanítványaitól: „Miért eszik mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus meghallotta, és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.”(Mt 9,11-13)

A keresztény ember irgalmának alapja és példája Jézus Krisztus, benne Isten megelőlegezett szeretetével. A Jézussal találkozó ember megtapasztalja, hogy Isten elfogadja és szereti őt. A bűnösöknek, akik a törvény alapján semmit sem remélhetnek Istentől, Isten irgalmassága az új élet alapja (Lk 19,1-10; Jn 8,1-11). A kiengesztelődés szentségeiben ezt kínálja. Isten nem hagy magunkra, hanem új kapcsolatra hív, utánunk jön, keres bennünket. Ezt láthatjuk az ősszülők keresésétől kezdve Tamás apostol hitbeli megerősítésén át napjainkig (Jn 20,19-31). Az első keresztény közösség hite és erkölcsi élete a feltámadt Krisztusra épült és róla tanúskodott (ApCsel 4,32-35). Ismertetőjelük az irgalmas szeretet gyakorlása volt. A hívő sokaság egy szív és egy lélek volt, mint az élő szervezet. Felfogták, hogyha részesültek az üdvösség örömében, akkor másokat is részeltetniük kell ebben. Az Atya irgalmas szeretetét azzal viszonozzuk igazán, ha hittel megtesszük akaratát, amiben benne van a felebarát szeretete is (1Jn 5,1-6). A szeretet gyümölcse az öröm, a béke és az irgalmasság. Az irgalmasság erkölcsi erény, mely képessé tesz a testi-lelki segítségnyújtásra akkor is, amikor az igazságosság és a jog alapján az nem várható el. Az irgalmasság az erkölcsileg erősebb, nagyobb lehajlása a gyengébbhez, készség a megbocsátásra.

„Jó az Isten, mivel irgalma örökké megmarad.” Zsolt 117,2

Darvas-Kozma József