A pápa, Makovecz és ami az életet műremekké teszi

Makovecz Imre minden művében a vallási szimbolizmust és szépséget kereste. Az a vágy vezérelte, hogy az általa tervezett alkotások a szemlélődés által Istenhez vezessenek. Minden építészeti művét vallási jelképpel és a nép világában gyökerező forma elemekkel koronázta meg. 
Hívő ember volt. 2011. szeptember 27-én szentségekkel ellátva hunyt el.  Hitéről így vallott: „Isten léte evidens. Nézzen meg egy falevelet! Hogyan lehet ilyet tervezni? Szimmetrikus minden, s mégis egyedi. Milyen szellem az, amely mindezt fenntartja és kormányozza? Mert a rendszer működik. Hacsak le nem téped a levelet, az örök törvények szerint nő meg. Jelen van egy állandóan megújuló, kreatív, felfoghatatlan színvonalú, befoghatatlan méretű világ, amely nem valahol van, hiszen én is tőle, belőle vagyok… Ott van mindenben, bennünk is. A szeretetben, amely a kapcsolatkeresés előszobája, egyben szülőszoba is: ott, és csak ott születik a megismerés. Intellektuális megismerés ugyanis nem létezik. Abban benne van az ítélet, a tetszik-nem tetszik. A szeretet az egyetlen hatékony megismerő erő. Amikor megszűnik a tetszik-nem tetszik kettőssége, és őszintén érdekel, amit, akit látsz, akkor vagy képes a megismerésére. Azaz, ha szereted. Ez nem hit-, hanem ténykérdés. Annyira evidens, hogy én “nem is hiszek”. Csupán nem vagyok vak. Azt viszont, aki erre a valóságra rányitotta a szemünket, úgy hívják: Jézus Krisztus.”

2011. augusztusban ért véget az a vatikáni kiállítás, amelyet XVI. Benedek pápa, pappá szentelésének 60. évfordulója alkalmából rendeztek. Hatvan világhírű festő, szobrász, építész, ötvös, költő, zeneszerző, fotóművész és filmrendező művei jelenítették meg – a kiállítás címének megfelelően – az igazság ragyogását s a szeretet szépségét. A megnyitó alkalmával a Szentatya felhívást intézett a jelenlévő művészekhez: „Ragyogtassátok fel műveitekben az igazságot, hogy szépségük a szemlélők szívében vágyat gyújtson és igényt arra, hogy széppé tegyék a létezést, minden létezést, s azzal a kinccsel gazdagítsák azt, ami soha el nem múlik, ami az életet műremekké teszi, s minden embert rendkívüli művésszé: a szeretettel.”  
Makovecz Imre halálakor, az Osservatore Romano (2011. szept. 29.), a Vatikán félhivatalos lapja így méltatta a Kossuth-díjas magyar építészt: „Templomai mind a hit jelenvalóvá tételének szándékát fejezik ki, az Eucharisztia szent történését idézik meg beszédes jelekkel, amik a híveket egy természetfeletti esemény szívébe juttatják el.” 
Makovecz Imre olyan építész, akit a Vatikánban is számon tartottak a legnevesebb egyházművészek között, mert művei elvezetik az embert az igazsággal és a valódi szépséggel való találkozásra. Ő már eljutott oda, amit 1992-ben a Sevillai kiállításon láthatóvá tett, ahol a fa, a kő, a növény, vagyis a földi világ áttör a lehajló égen. S mindezzel azt üzeni: álljunk talpra és nézzünk felfelé, s tegyük az életet műremekké.  
Ehhez csak szeretet kell.