Nagy út vár reád

Vándorút az emberi élet. De ezt ne úgy értsük, hogy egymás után szaladnak az évek, magunk mögött hagyunk sok jót és rosszat, míg végre megérkezünk; némelyek szerint a sírig, hitünk szerint Isten trónusáig. Nem ilyen értelemben vándorút az élet, ilyen értelemben legföljebb sodródás, tehetetlen sodródásomért ugyan ki tudná megállítani az éveket? Ha arról van szó, hogy minden embernek „nagy utat” kell megtennie (1 Kir 19,7), ez belső vándorlást jelent, azaz belső alakulást.

Minden emberi élet egy feladat: Légy olyanná, amilyennek elképzelt Istened. Ez az „olyanná levés” a vándorút. Akinél csak múlnak az évek, „ahogy esik, úgy puffan” módra, az nem vándorol, az leült, leheveredett az árokpartján, vagy gurul lefelé, ahelyett hogy egyre magasabbra kapaszkodnék - „egészen az Isten hegyéig”.

Az életnek tehát vándorútnák kell lennie Isten felé. Vagyis alakulásnak: Indulatosból szelíddé kell lennem, sértődősből megbocsátóvá, önzőből másokért élővé, felületesből imádságos lelkületűvé, anyagiasból az igaz értékekre vágyakozóvá. Aki ezt megpróbálja, nem is annyira vándorútnak, inkább fáradságos, ne­héz hegymászásnak érzi az életet, amelyről méltán lehet mon­dani: „Egészen az Isten hegyéig”.

Első dolgom megkérdezni magamtól: ilyen értelemben vándorút-e az életem, vagy csak sodródás, ténfergés, heverészés, gurulás lefelé? A második dolgom: elindulni, határozottan, nagy akarattal és elszánással. Ez nagyon nehéz. Csak a mennyei Kenyér­nek, „ennek az ételnek erejével” lehetséges. Isten nyújtja ezt az eledelt. Hálásan fogadom.