Egy érsek a reformációról

A Szent István Társulat szervezésében október 26-án Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek „Katolikus emlékezés a reformáció jubileumára” címmel tartott előadást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Bábel Balázs bevezetőjében elmondta: a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottságának elnökeként vetette fel a Szent István Társulat igazgatójának, Farkas Olivérnek, hogy most, amikor a protestáns egyházak három éven keresztül készülnek a reformáció megszületésének 500. évfordulójára, mi, katolikusok se maradjunk némák, hanem ökumenikus szellemben, de az igazságnak megfelelően értékeljük a reformációt, és annak tanulságait vonjuk le. Az érsek hangsúlyozta: előadása címében tudatosan szerepel ünneplés helyett az emlékezés szó. Ünneplésre ugyanis nincs okunk. Még az evangélikus teológusok közül is többen azt mondják, hogy csak emlékezhetünk, de nem ünnepelhetünk, hiszen Jézus Krisztus egységre felszólító végakarata nem valósult meg. A protestánsok közül főleg a reformátusok emlegetnek ünneplést, mivel úgy vélik, hogy nemzetmegmentő szerepük volt.
Az érsek kifejtette: a reformáció nem 1517. október 31-ével kezdődött, hanem jóval korábban. Megszületéséhez kellett egy szellemi háttér. Ez pedig részben a humanizmus, részben a reneszánsz volt. Az ember „elvesztette” életének vertikális dimenzióját, a transzcendenshez fűződő kapcsolata elhomályosult, és önmaga került a középpontba. Ez nem Isten elvetését jelentette, de az ember vele szemben való előtérbe helyezését igen. Ez kellett ahhoz, hogy az egyházra és a vallásra vonatkoztatva az „Isten és én”, iletve az „én és az Isten” szórendje felcserélhetővé váljon.

Luther Márton visszatérő kérdése volt: „Miként találhatok rá a kegyelmes Istenre?” Nem azt kereste tehát, hogy az egyház miként tartson bűnbánatot, hanem hogy ő maga miként találhat irgalomra, a könyörületes Istenre. Később ez megmutatkozott abban, hogy a hierarchikus szervezet háttérbe szorult, mert nem kell közvetítő, elég az ember személyes kapcsolata Istennel.
Bábel érsek említést tett A szembenállástól a közösségig című, megjelenés előtt álló könyvről, amely katolikus és evangélikus teológusok tanulmányait tartalmazza. A kötet szerzői a reformáció tárgyilagos megítélésére vállalkoztak. A könyv végén bocsánatot kérnek amiatt, hogy Luther Antikrisztusnak nevezte a pápát, többször is durván szidalmazta a zsidókat, a parasztokat. Maguk az evangélikusok is eljutottak tehát odáig, hogy elismerik, Luthernek voltak gyenge jellemvonásai. Ők sem állítják ma már azt, hogy szent ember lett volna, akinek mindenben igaza volt a pápasággal szemben.

A reformáció másik kiemelkedő alakjáról, Kálvin Jánosról Bábel Balázs kifejtette: a mai református teológusok azt mondják róla, hogy életműve két pilléren áll: a Szentírás értelmezésén és az Institutión (Institutio Christianae religionis; a kálvinista teológia összefoglalása). A svájci reformátort mindenekelőtt az érdekelte, hogy mit jelent Isten Igéje szerint élni. Az előadó azonban emlékeztetett rá: Kálvin János Genfben diktatúrát vezetett be, és teológiai ellenfelei közül többeket – így Szervét Mihályt – máglyára küldött. A genfi prédikátor társadalomra való hatása nagyobb volt, mint Lutheré. Kálvin ugyanis úgy látta, Isten országát a társadalomban kell megvalósítani. A kálvinizmus tanítása szerint minden ember egyenlő.
Bábel Balázs föltette a kérdést: Hogyan értékeljük ma a protestantizmust? Ha ugyanis Isten megengedte, hogy létrejöjjön és most már ötszáz éve létezzen, akkor megvan az értelme. Nekünk, katolikusoknak milyen következtetéseket kell okulásul levonnunk? Az érsek leszögezte: a protestantizmus pozitív eleme, hogy Isten abszolút fenségét hangsúlyozza. Éppen azáltal, hogy a predesztinációval kapcsolatban azt állítják: nincs joga megkérdeznie az embernek, hogy egyeseket miért választ ki a kárhozatra, mert Isten abszolút. Ez már csak egy lépés ugyan a muszlim fátumhoz képest, de az Isten akkor is Isten. Az Úr azonban könyörületes is, ezt főleg Luthernél olvassuk. Ezt mi is valljuk, és azt is, hogy Isten a krisztusi megváltásban mutatta meg leginkább az irgalmát. Azt is állítjuk, hogy irgalma ingyenes, de a mi erőfeszítésünkre is szükség van az üdvözüléshez. A protestánsok és mi is valljuk, hogy törekedni kell a bensőséges kapcsolatra Istennel, ehhez a bensőségességhez pedig gyermeki lélek szükséges. Nagy pozitívuma a reformációnak, hogy előidézte az egyház megújulását. A reformáció hatására került sor a tridenti zsinatra, ami rendezte és megújította a katolikus egyházat. Tény, hogy akkoriban sok visszaélés történt az egyházban, amin változtatni kellett, és ez a tridenti zsinaton megtörtént, virágzó időszak következett a katolikus egyház történetében, szentek hosszú sorával.

A negatívumok közül Bábel érsek kiemelte a szubjektivizmust. A szélsőséges szubjektivizmus következménye, hogy mindenki úgy értelmezte a Bibliát, ahogy ő akarta, ezért a protestáns felekezetek sokfelé szakadtak. Hollandiában például tizenöt református egyház van. Ehhez társult a racionalizmus túldimenzionálása, amikor sokan úgy gondolták, legjobb, ha az eszükre hallgatnak. Ennek következménye a felvilágosodás, a vallásháború és a nacionalizmus. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a francia forradalom a reformáció egyik átkos következménye. Akkor született meg a szélsőséges nacionalizmus, így Magyarországon is a haza mindenekelőtt gondolata. Az Isten helyett kellett valami, amire az ember tekinthetett, ez lett a nacionalizmus, a túlfűtött nemzeti érzés. „Csakhogy az én hazám és a tied különbözhet, és aki az egyik országban hős, az a másikban ellenség” – fogalmazott Bábel Balázs érsek.
A megyéspüspök arra is kitért, hogy Kálvin megszüntette a kamat tilalmát – a középkori egyház ugyanis tiltotta a kamat szedését –, és a polgár kötelességévé tette, hogy gyarapítsa vagyonát. Így a kálvinizmus hozzájárult a kapitalizmus kialakulásához. Önmagában nincs baj a kapitalizmussal, de amikor vaddá válik – mint napjainkban –, az félelmetes.

A főpásztor emlékeztetett rá: a II. vatikáni zsinaton került előtérbe az a nézet, hogy ne azt nézzük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt bennünket a protestánsokkal. Ebben hatalmas szerepe volt Szent XXIII. János pápának. Ugyancsak jelentős volt Szent II. János Pál pápa megnyilvánulása, amikor elment Debrecenbe, és megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. Ez óriási gyógyír volt a protestánsok számára. Mondhatjuk persze, hogy voltak kassai vértanúk is, de az erősebb félnek kell megtennie az első lépés gesztusát, és II. János Pál megtette ezt, s kimondta azt is: a katolikus egyház véglegesen elkötelezte magát az egység mellett, de nem elvtelenül.
Bábel Balázs érsek hangsúlyozta: nem az a megoldás, hogy mindenki menjen vissza ötszáz évvel az időben, mert ez nem lehetséges, hanem előre haladjunk, Krisztus felé. Ha mindannyian „krisztusi személyek” leszünk, akkor létrejön az egység. Erre kell törekednünk. „Az igazság szabaddá tesz benneteket” – mondta Jézus. Először tehát fel kell tárnunk az igazságot, utána következik a bűnbánat, majd a terápia. Az egység helyreállításáért imádkoznunk kell – mondta a kalocsai érsek.

Végezetül a főpásztor idézett Szent Pál efezusiakhoz írt leveléből, amelyben az apostol így inti a mindenkori keresztényeket: „Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, és mindent áthat, és mindenben benne van” (4,2–6). Vagyis Krisztus testének megosztottsága ellenkezik Isten akaratával.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír