"Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!" –
mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos
országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus
tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta
minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját.
Október 18-án a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért
imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A
missziós világnapra Ferenc pápa üzenettel fordult a hívekhez, melyet
mellékelten küldünk.
A 2015. évi Missziós
Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből nyer
ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden
megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen
Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen
is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a
megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése,
amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a
hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát
arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a
szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy
újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű,
az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a
jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az
Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden
formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne
szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta
stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan
tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint
felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen
misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt
beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat
közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).
A
misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és
ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk
imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének
nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket.
Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten
egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy
Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön
szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel
keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház
mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül
mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére életünk
tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik,
hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el
a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem
jutott el az Evangélium.
Az Ad gentes zsinati
határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel
bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely
jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A
szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe
és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő
személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió
között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II.
Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon
nyitott az ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a
távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból
érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már
elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért
sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus
Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az
Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek
kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az
hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ
sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik
és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden
törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes
lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli
is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az
Evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a
feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a
cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi
missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz
fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű
vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy
elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését,
amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek
fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós
szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni
mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének
szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt
az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!
Napjainkban
a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét
érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája
megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat
és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden
kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten
misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a
kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani
ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a tükrében
feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?” A
válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a
szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran
lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk
14,13-14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten
országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra:
„Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van
hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii
gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek
számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi
fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen
preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette:
azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges
körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a
legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium
örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.
A
keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete
megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet
élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a
missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi
hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és
mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház
üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a
misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik
készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy
tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra
vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A
missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol
fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet
nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei
és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem
ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen
valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós
elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége
van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia
(szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a
szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék.
Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a
világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a
jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a
sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra
szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös
szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.
Péter
utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát
jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy
ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet
biztosítva a határokon és a már elért területeken.
Kedves
testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium.
Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az
evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a felszabadulás, az
üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az
ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek
azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel
láttunk” (1 Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak,
szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel
nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós
tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember
hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető
legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott
nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők,
intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros
kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a
missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az
Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek
között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom
mindnyájatokra apostoli áldásomat.Vatikán, 2015. május 24., Pünkösd ünnepén
FERENC pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése