Amit a szeretet engesztelésképpen szét oszt

Ma odaadással mutattuk be ünnepi szentmisénket. Most pedig Jézusban gyökerező hittel járjuk a templom után a legszentebb helyeket, a temetőket. Kegyelettel helyezzük el szeretteink sírján a virágokat, meggyújtjuk a hit fényét jelző mécseseket és imádkozunk értük.

Mindenszentek délutánján a földi életből eltávozott testvéreinkre gondolunk, akiknek üdvössége biztos, de még a tisztulás állapotában vannak. Ezzel ki is fejeztük az Egyház három állapotát. 

A II. Vatikáni zsinat Egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában ez áll: „Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25, 31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15, 26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van”; más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek.” (LG 49). Krisztus valamennyi híve összeolvad az egy egyházban, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Jómagam is nemcsak közvetlen rokonaimért imádkozom, hanem az összes felmenőmért. Az imádságomban jelen van mindenki az első embertől kezdve, mert Krisztusban fog össze mindent az Atya. Ezért mindaz, amit a szeretet engesztelésképpen szét oszt, az nem rövidül meg, hanem gazdagabbá válik.

Időben bár az Egyház három seregre oszlik, mégis tagjainak egysége a legkevésbé sem szakad meg. „Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4, 16). Az úton lévőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvérek egysége a legkevésbé sem szakadt meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (LG 49).

Melyek ezek a lelki javak?

A Szentek, az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál,  bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2, 5). Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk, közbenjárásuk és bátorító példájuk.

A zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és mivel "szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük” (LG 50).

Mindenszentektől 8 napon keresztül s máskor is szentségekhez járulunk, imádkozunk, alamizsnálkodunk, és önmegtagadást végzünk. Íme a szentek megvalósulóban lévő egysége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei. Jóllehet különböző fokban valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által.

Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az örök életre való megszületés: „hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2Kor 5,1). A test visszahull az atomok világába, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által a test feltámad, megdicsőült állapotba kerül, átszellemül. Mi a zarándok egyház tagjai ezt a végső feltámadást várjuk, ami kiteljesedett mértékben részesít Krisztus misztériumában.

Halottak napján nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, a horizontot, a földi lét és az örök élet találkozását, amely mennyei születésnap lesz. Ha elfogadjuk a Krisztushoz tartozást, biztosak lehetünk, hogy övéi sorába tartozunk. Ha a kegyelem és a szeretet által őbenne és őérte élünk, így semmi, még a halál sem ragadhat ki Krisztus kezéből. Ő mondja: „Bízzatok, én legyőztem a halált!” Krisztus a halált és fullánkját is legyőzte, s visszatérve a sírból felragyogtatta előttünk a ”föltámadást és az életet”.

Minden sírnál és minden koporsónál, Jézus Krisztusba vetett hittel nemcsak megvigasztalódunk, hanem képesek vagyunk másokat is megvigasztalni. Számunkra Krisztus a jövő, aki barátja sírjánál kijelentette: ”Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökre” (Jn 11,25). Ámen.