Keresztényüldözés és Merkel-szfinx

A reformáció ünnepe illő alkalom szóvá tenni, hogy miért kíséri akkora csend Európában, Amerikában egyaránt az egyre növekvő ázsiai és afrikai keresztényüldözést. 2011-ben egy londoni konferencián a jeruzsálemi katolikusok érseke, Fouad Twal már nem rejtette véka alá elkeseredését: „Hát senki sem hallja a kiáltásainkat? Mennyi kegyetlenkedést kell még elviselnünk, hogy valahonnan, valakik a segítségünkre siessenek?” És azóta még nagyobb mértéket öltöttek szenvedéseik.

A megölt, kifosztott, elüldözött és megszégyenített keresztény felekezetek sokaságáról Szíriától Indiáig, Észak-Koreától Fekete-Afrikáig tudósít – gyéren és módjával – a világsajtó, de a részben miatta kialakult helyzetért a kisujját sem mozdította a nárcisztikus atlanti politikai elit és a befektetői nomádok felső tízezre. (Megdöbbentő részleteket olvashatunk mindezekről Győrfi Károlynak a Kairosz kiadónál megjelent, Keresztényüldözés a 21. század elején című dokumentumkönyvében.)
A banktitok után a keresztények kizsigerelését övezi a legnagyobb csend és titok. Kelet-Közép-Európában még hihetetlennek tűnik az állítás, de igaz: Nyugaton is egyre többen kényszerülnek inkognitóban tartani kereszténységüket. Miközben Merkel-szfinx a brüsszeli Vének Kórusától övezve a pénzkufárok által ideszállított bevándorlók sorsáért jajong, addig Angliában – egy patinás és keresztény többségű országban – több ezerre rúg azon keresztény hitre tért muszlimok száma, akik rettegnek rokonaik, muszlim hiten maradt társaik bosszújától. A Christian Concern nevű keresztény szervezet nyilvános hirdetésekben keres olyan lakásokat, amelyekben az áttérteket – védelem alatt – el lehetne helyezni.

A csend, illetve a laikus „Mi közöm hozzá?” magatartás okát keresve azzal kellene kezdeni, hogy a Nyugat laikus polgárai kevés kivételtől eltekintve alig ismerik a keresztény vallás sajátosságát, intézményeit és a vallásos embertársaik szokásvilágát. Például a Charlie Hebdo szándékoltan provokatív, gyalázatos rajzai sem váltottak (nem válthattak?!) ki határozott elutasítást. Terjedőben a vallási analfabetizmus. Lehetnek bár jó szomszédok, segítőkész munkatársak, de kevés fogalmuk van a hívő (polgár)társaik lelkületéről. Számukra a kereszténység – járművezetői szaknyelven – holt tér. Így az a hír, hogy India Orisza államában csak 2010-ben mintegy száz keresztényt öltek meg és ötvenezret elüldöztek a lakóhelyükről, nem viszi ki őket az utcára.
Egy másik ok az atlanti világban a hatvanas évek vége óta sulykolt befolyásolt tanítás. Már a történelemórákon elkezdődik a „nevelés”, aztán a tévés kerekasztal-beszélgetéseken pedig az újliberális divatot követő véleménysztárok sorra szaggatják ingüket az európai múlt „bűnei” miatt. Hasonlóan cselekednek a jórészt Amerikából pénzelt emberjogi gázellenőrök is. Így aztán ha a wellnessfürdőktől ellazult közvélemény keresztényzaklatásokról hall, akkor az inkvizícióról, a középkori vallásháborúkról vagy a salemi boszorkányperekről összegereblyézett foszlányos ismereteit társítja e fogalomhoz és kevésbé azt, hogy keresztény kortársait égetik el élve, feszítik keresztre, erőszakolják meg, űzik el otthonukból nap mint nap. A qualité de vie (az élet minősége) a követendő cél és mindent ennek rendelnek alá, hiszen „egyszer élünk.”
A közömbösség és a laikus nevelt közvélemény előítéletei mellett a keresztényüldözés földrajzi távolságával is számolni kell. A szíriai, a Srí Lanka-i, a Maldív-szigeteki, a szudáni események messze vannak, és sokan azt sem tudják, merre keressék a térképen. Aztán a pápa meg-megújuló kezdeményezéseit leszámítva – valljuk be – az egyházak sem helyezik prioritásaik elejére a keresztény testvéreik helyzetének tudatosítását.
Az okokat még lehetne sorjáztatni, de maradjunk egynél, talán a legfontosabbnál: az ökumenikus korrektségnél. Az utóbbi évtizedekben a keresztény felekezetek kölcsönösen sokat tettek az ökumenikus párbeszédért, a másik felekezet értékvilágának a megismeréséért, a vallási türelemért. Ezt a pozitív attitűdöt aztán kiterjesztették más világvallásokra is. E nyitottság és megértési hajlandóság azonban perverz hatást is okozott. Az alázatos és megértő magatartásban, a kinyújtott jobb kézben a más világvallások gyakorlóinak jelentős része és a vallással takarózó fegyveresek a gyengeség, sőt a kétszínűség jelét látják. Ők csak az erőből értenek, csak azt tisztelik. A keresztény egyházak elöljárói túlzottan visszafogják magukat, amikor például arról kellene beszélni, hogy milyen elbánásban részesülnek az arab keresztény kisebbségek Izraelben. Azt sem verték nagydobra, amikor ugyanott egy patinás keresztény templomot robbantottak fel. Lagymatag neheztelésük oka: nehogy megsérüljön a jónak mondható keresztény–zsidó hivatalos vallási kapcsolat. A passzivitás még súlyosabb következményekkel jár a harcias muzulmánok esetében, ahol abszurd helyzetbe kerülnek Jézus hívei. Így amióta Bin Ladent kivégezték, a tálibok Pakisztánban minden keresztényt amerikai katonának tekintenek.
A feladat adott minden keresztény felekezetnek: imádkozni hittársainkért és szüntelen nyomást gyakorolni a „semleges” kormányaikra. Érvényt kell szerezni az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata 18. cikkének, amely így szól: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertatások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.” Itt az alkalom egy közös, nemes energiákat felszabadító cselekvésre, amely méltó a kereszténység nagy ünnepeihez, így a reformáció ünnepéhez is. Közel ötszáz éve Luthernek és társainak sikerült, nem a katolikusok ellenében, hanem az akkori európai hatalmasokkal szemben megvédeni a hitet és megtartani Európát a jövőnek.

S. Király Béla politológus
magyaridok.hu