A két felülmúlhatatlan méltóság

Méltóságunkról - Urunk megkeresztelkedését ünnepeljük e nap, amikor nemcsak a mennyei szózat volt kinyilatkoztatás, hanem az is, amit Jézus cselekedett (Lk 3,15-16. 21-22). Mivel ez volt első nyilvános megváltói tette, ezzel igen lényeges dolgot közölt. Urunk beállt a bűnösök közé, a bűnbánattartók hosszú sorába. Kéri és felveszi a bűnbánat jelét, mintha bűnös lenne és bocsánatra szorulna. Imádkozik, mint ahogyan a segítségre szoruló ember imádkozik. Ezzel azt tanítja nekünk: Nem akarok köztetek pozíció lenni, hanem egyszerűen ember az emberek között; nem tartok igényt isteni kiváltságokra, sőt még bűntelenségemet sem óhajtom pozícióvá emelni.

Igehirdető útján, Urunk kinyilvánította, hogy ő több, mint ember, és önmaga bűntelenségéről is nyilatkozott. E tényeket mégsem akarta pozícióvá merevíteni, hanem egyszerű, emberi módon élte végig az emberéletet. Nem véletlen, hogy ezt a szándékát kinyilvánító, háromszoros megalázkodó tette után a háromszoros felmagasztalás követte: megnyílt az ég Jézus felett, leszállt rá a Szentlélek és az Atya szózata hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Tanítás ez nekünk: Isten minden gyermekének csak ez lehet az útja. Embernek kell maradnunk az emberek között, vállalva mindazt, ami ezzel együtt jár; nem szabad pozíciókban és pózokban keresnünk azt, hogy valakinek érezzük magunkat.

Az olvasmány a Szentlélekkel eltelt, alázatos Messiást mutatja be, aki szolgálni jön és igazságot visz a nemzeteknek, ő lesz az új szövetség közvetítője, a nemzetek világossága (Iz 42,1-4, 6-7).  Szent Péter kijelenti: „az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is” (ApCsel 10,34-38). Istennél tehát nincs személyválogatás, de ez nem jelenti azt, hogy Atyánk szürkén egyformának tekint bennünket, nem törődik egyéniségünkkel, vagy hogy uniformizálni óhajtana mindenkit. Az édesapa számára minden gyermek külön világ, külön egyéniség, a legteljesebb értelemben valaki. Isten nem személyválogató, ez azt jelenti, hogy előtte semmiféle pozíció nem számít, csak egy: ki mennyire ember a maga adottságai szerint. Ezért oktalanság a hívő részéről, ha állás, vagyon, státusszimbólumok révén óhajtana valakivé lenni, nem igaz embersége által. Éppen ilyen oktalanság vélt vagy akár igazi tökéletességünket pozícióvá tenni. Az ilyesmi Isten és ember előtt megfoszt bennünket attól, amit erkölcsi téren elértünk. A pozícióvá válás végzetes, mert kiöli belőlünk a valódi szeretni tudást. Aki bármiképp pozíció, az csak lehajolni, kegyeket osztogatni tud, de igazán szeretni csak az képes, aki teljes értelemben ember marad. A pozíció vágy hajlamos törtetővé, másokat eltipróvá, fitogtatóvá, gonosszá  tenni az embert. Ehelyett vegyük észre, hogy két felülmúlhatatlan méltóság létezik: az hogy emberek, és az, hogy Isten gyermekei vagyunk. A pozíció hajhászás arra való, hogy ezt a két nagy értéket tegye tönkre bennünk.

„Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Lk 3,22.