2020-as Budapesti Euch. Világkongresszusra készülünk

Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat, zengte 1938-ban egész Magyarország. Így ünnepelte a magyar katolikus közösség az Oltáriszentséget, a felfoghatatlan misztériumot, Krisztus Földre szállását, s vette ki a részét az örömhír terjesztéséből is, egy rövid, de nagy hatású hétre.  
Az eucharisztikus világkongresszus Magyarország válasza volt a nagyvilágnak, bizonyság a hitről, a közös akaratról. Emelkedett, közös kiállás Jézus mellett. Egy megnyomorított, megcsonkított ország összefogása, a hit a régi erényben, a jövőben. Akkor még nem tudtuk, mit hoz a jövő, hogy a háború már a sarkon túl leselkedik, s az új Európa nem Krisztusról fog szólni, hanem az ő megtagadásáról. Azt se tudtuk, hogy Eugenio Pacelli bíboros, a pápa követe később maga is trónra lép, amelyről felemelkedve megáldja a híveket, s akkor a téren mindenki megnémul, s keresztet vet. Serédi Jusztinián hercegprímás hitt a magyar katolikusok erejében, előzetesen nemzeti eucharisztikus kongresszust rendezett, amelyen kétszázezren vettek részt. Akkor pedig biztosra vette, hogy nem fog csalódni senki a magyar katolikusokban, hogy van még nép Kaledónián.

A világkongresszus sem csak a hitről szól, ugyanolyan félig politikai esemény, mint az összes hasonló egyházi rendezvény. Reményt hoz, hogy érezzük egymás erejét, a közösséget, s hiszünk abban, hogy mi vagyunk az a sarokkő, amelyet nem lehet kifordítani a földből, amelyre valóban lehet építeni. De ugyanakkor feltesszük a kérdést, mindenki személyesen magának, hogy valóban elegek vagyunk-e ehhez, tényleg sziklaszilárd-e a hit Magyarországon. Sőt, Európában van-e egyáltalán olyan ország, ahol ezt a majd 80 évvel ezelőtti, teljesen megfoghatatlan csodát újra meg lehetne rendezni? Hiszen Európa megváltozott, a pápa már nem viteti magát hordszéken, egy intésére nem térdel le a sokaság, legfeljebb a telefonok vakui villognak. Sok millió ember halt meg azóta kegyetlen halállal, pusztító háborúkat éltünk át, meggörbült a gerincünk, felálltunk, de újra fejbe kólintottak minket. Aztán pedig eljött a szabadság és szabadosság kora, a lehetőségekkel élünk és visszaélünk, s megkérdőjelezünk mindent, amit valaha egyértelműnek tartottunk. Csak úgy, mert megtehetjük.

Írországban 1979-ben járt II. János Pál pápa. A négymilliós ország szinte teljes lakossága részt vett a szentmiséken.
Mikor 2005-ben a lengyel egyházfő utódjaként Joseph Ratzinger került a pápai trónra, Írországban viccesen azon élcelődtek (a liberálisok!!!), milyen kár, hogy nem ortodoxok, hiszen az ő pátriárkájuknak méltóságteljes szakálla és ruhája van, a katolikus egyházfő pedig olyan, mint egy mosómedve. Huszonhat év alatt lett Írország modern, mindent megkérdőjelező, gunyoros, cinikus.
Magyarországon II. János Pál pápa 1991-ben járt először, a Hősök terén rendezett misén kétszázezren voltak, majd a zsúfolt Népstadionban a fiataloknak tartott szentmisét. Huszonöt évünk volt arra, hogy modernek, mindent megkérdőjelezők, gunyorosak és cinikusak legyünk. Mert Európa ilyen, ilyenné tette a történelem - a liberális vezetők!!! (bloger)- , s mi, a nemtörődöm fiai és lányai. Istent is megkérdőjeleztük, kigúnyoltuk, a hitet magánüggyé tettük a közösségi alapvetés helyett, s megkérdeztük, mennyibe kerül. Nem vettük észre, hogy a kereszténység véd meg minket, ez teszi stabillá, európaivá a közösséget. A pápa nem Krisztus földi helytartója, hanem egy politikus, mint az Európai Bizottság elnöke vagy a svéd szociáldemokraták főtitkárhelyettese. Ezért aztán a 2020-as világkongresszus nem csak lehetőség, de hatalmas felelősség is.

De bármelyik oldalról nézzük, élnünk kell vele.

Sitkei Levente - MTI

Soltész: szeretettel fogadjuk majd az embereket a kongresszuson

Soltész Miklós szerint a budapesti eucharisztikus világkongresszuson „az lesz a feladatunk, hogy minél több embert fogadjunk minél több országból és minél nagyobb szeretettel, és megmutassuk Európának, hogy ez óriási nagy dolog”.