A keresztények küldetésének
velejárója, hogy sok emberrel kerülnek szoros kapcsolatba, főleg szenvedő
emberekkel. Ezért tisztában kell lenniük a szenvedés úgynevezett problémájával. Nincs olyan ember, aki a szenvedés terhe nélkül élhetné le az életét.
Szinte mindnyájan fellázadnak ellene. Távol akarják tartani maguktól, s ha nem
sikerül, egyszerűen lehengerli őket. Viselkedésükkel akadályt gördítenek a
megváltás útjába, ugyanis ha egy élet gyümölcsöző akar lenni, helye van benne a
szenvedésnek is, mint ahogy szövéskor a vetülékfonál keresztezi és kiegészíti a
láncfonalat. Úgy tűnik, a szenvedés keresztezi és akadályozza életutunkat,
valójában azonban ez adja meg életünknek a beteljesedést. Amint a Szentírás
minden lapja tanítja, sorsunk, hogy "ne csak higgyünk Krisztusban, hanem
szenvedjünk is érte" (Fil 1,29); egy másik helyen pedig ez áll: "Ha
meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk
vele." (2Tim 2,11-12)
Krisztusban való halálunk pillanatát jelképezi a kereszt, a véres
keresztfa, amelyen Krisztus, a mi Urunk befejezte művét. A kereszt tövében ott áll egy fájdalomtól szenvedő alak, aki olyan, mintha
már nem is volna képes tovább élni. Ez az asszony a Megváltó és minden
megváltott anyja. Ami itt most a földre hull, vér a véréből, de ez az a vér,
amely megváltotta a világot. Mostantól fogva a Titokzatos Testben fog folyni ez
a drágalátos vér, hogy életet vigyen a legutolsó tagnak is. Ahhoz, hogy ez
megtörténhessék, meg kell értenünk, mit
jelent ennek a vérnek az áramlása. Ez a drága vér hasonlóvá tesz bennünket
Krisztushoz: nemcsak a betlehemi és a Tábor-hegyi Krisztushoz - az öröm és a
megdicsőülés Krisztusához -, hanem a Golgota, a fájdalmak és az áldozat
Krisztusához is.
Minden kereszténynek fel kell ismernie, hogy
Krisztusban nem válogathat. Mária felismerte ezt a legvégsőkig, még az angyali
üdvözlet örömében is. Tudta, hogy nemcsak arra lett meghívva, hogy Boldogságos
Anya legyen, hanem Fájdalmas Anya is. Teljesen Istennek adta azonban mindig magát,
így most teljesen be is fogadta Krisztust. Teljes tudatával elfogadta ennek a
gyermeknek az életét, és ezzel együtt mindazt, ami előtte állt. Kész volt
átélni vele együtt a kínokat, és megízlelni a boldogságot. Abban a pillanatban
a két Szent Szív oly szorosan összefonódott egymással, hogy szinte egy szív
lettek. Ettől kezdve együtt dobognak a Titokzatos Testben és érte. Így vált
Mária a kegyelem közvetítőjévé, kehellyé, mely felfogja és továbbadja Jézus
vérét. Ami Máriával történt, annak kell történnie gyermekeivel is. Hogy milyen mértékben tud bennünket Isten
felhasználni, mindig attól függ, milyen szoros egységben vagyunk a legszentebb
Szívvel. Csak az Ő Szívéből juthatunk a drága Vérhez, amelyet aztán
másoknak is elviszünk. Nem találunk azonban rá Krisztus Szívének és Vérének
egységére, ha életének csak egyetlen szakaszában keressük. Az egész életét kell
elfogadnunk. Értelmetlen és méltatlan dolog szívesen fogadni a Dicsőség Urát, s
ugyanakkor elutasítani a Fájdalmak Férfiát, hisz a kettő ugyanaz a Krisztus.
Aki nem akarta elkísérni útján a Fájdalmak Férfiát, annak nincs is része az
emberekért való küldetésében, s így az eljövendő dicsőségben sem.
Ebből következik, hogy a szenvedés
mindig kegyelem. Ha nem az üdvösséget szolgálja, akkor erőt kell közvetítenie.
Sohasem jelent büntetést vétkeinkért. "Értsük meg - mondja Szent Ágoston
-, hogy az emberiség szenvedése nem büntetőjog; a szenvedésnek ugyanis gyógyító
értéke van." Másrészt a bűnteleneket és szenteket Krisztus nagyon mélyen
elmeríti a szenvedésbe, ott alakítja őket, amíg egészen hasonlók nem lesznek
hozzá. Felbecsülhetetlen kiváltság ez. Csak
azért lehetséges minden önmegtagadás, minden engesztelés, mert a szenvedés így
cserélődik, így egyesül.
Egy egész
egyszerű hasonlat tegye érzékelhetőbbé a szenvedés célját és értelmét. Gondoljunk csak arra, hogyan kering a vér az emberi testben, és figyeljük a
kezünket: a pulzus a szív ritmusában ver. A kezünket átjáró meleg vér a
szívünkből jön. Ha a kéz lehűl, a vénák összehúzódnak, a vérkeringés már nem
működik megfelelően. Ha még hidegebbé válik, a véráramlat lassan akadozik, és ha
a lehűlés olyan fokú, hogy a véráramlat teljesen leáll, bekövetkeznek a fagy ás
tünetei: a szövetek kezdenek elhalni, a kéz élettelenné és használhatatlanná
válik. Elhalt, s ha nem teszünk ellene semmit, üszkösödni kezd.
Ezek a lehűlési
fokozatok jól érzékeltetik, milyen állapotban van a Titokzatos Test néhány
tagja. Lehet, hogy annyira nem képesek befogadni Krisztus vérét, mely ezt a
Testet átjárja, hogy fennáll a tag elhalásának vagy üszkösödésének veszélye, s
akkor a tagot amputálni kell. Mindenki
tudja, mit kell tenni egy fagyott taggal: fel kell pezsdíteni a vérkeringést,
nehogy elhaljon. Így a vér ismét benyomul az összeszűkült erekbe, és fájdalmat
okoz. Ez a fájdalom azonban jó jel. A gyakorló katolikusok többségéről
ugyan nem lehet azt mondani, hogy egészen fagyott tagokhoz volnának hasonlók.
Önelégültségükben természetesen szinte sohasem tartják magukat hidegnek,
fagyosnak. Urunk véréből azonban mégsem fogadnak be annyit, amennyit Krisztus
adni akar nekik. Így rájuk kell kényszerítenie az életét. Vérének eret tágító
mozgása pedig fájdalommal jár, s ez sok szenvedést okoz életünkben. Ha azonban
ebből a szemszögből vizsgáljuk és értjük meg a szenvedést, vajon nem kell-e a
fájdalomnak örömmé változnia? Hisz a szenvedésben érezzük, milyen közel van hozzánk
Krisztus!
"Jézus Krisztus mindent
elszenvedett, amit csak kellett. Szenvedésének mértékéből semmi sem hiányzik.
Vége van tehát szenvedésének? Igen, de csak a Fő szenvedése
ért véget, a testé még megmaradt. Joggal kívánja a testében tovább szenvedő
Krisztus, hogy részt vállaljunk engesztelő áldozatából. Így kell cselekednünk,
mivel egyek vagyunk vele. Minthogy mi vagyunk Krisztus teste és tagjai, egyik a
másikra utalva, nekünk, tagoknak is el kell szenvednünk, amit a Fő már
elszenvedett." (Szent Ágoston)(Mária Légió Kézikönyve)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése