Tiszteld a bűnösben az embert!

A kereszténnyé lett népek a görög és a latin kultúrkincs felhasználásával saját kultúrvilágot teremtettek, a keresztény Európát. A 19. században kezdődött iparosítás, majd a két világháború az embert olyan individuummá formálta, hogy a saját lábán is meg tud állni. Létrejött egy pszeudovilág, amelyben nemcsak az embert szolgálják ki a technikai eszközök, hanem az ember maga is géppé válik. Ez „az Isten-felejtés korszaka, a kicsinyke jólét ideje az embert látszólag naggyá tette, mégis meg kell tapasztalnia törékenységét, és rászorultságát az Élet Urának segítségére, mert Európának nemcsak gazdaságra, hanem lélekre is szüksége van.” (Kránitz Mihály) 

Nem lehet beskatulyázni az embereket. Mint ahogy a színészeket sem skatulyázhatja be a rendező csak egy bizonyos fajtájú szerepre, mert ez a róluk alkotott elképzelés megöli, mert nem ismeri el bennük a színészt, aki képes sokféle szerepben életre támadni. Sajnálatos emberi hiba, hogy szeretjük egymást beskatulyázni különböző módon. Talán az irigység és a kevélység dolgozik bennünk miközben megöljük, mert nem ismerjük el az embert, akinek belső szabadsága van. Igenis tudnának mások lenni, új életre támadni. De amikor szavainkkal, ítéletünkkel, magatartásunkkal mintegy megkövezünk másokat, tudnunk kell, hogy ezek a kövek önmagunkra hullanak vissza, mert az ilyen magatartás megöli bennünk a jót, a keresztényt. Ezzel pedig Isten ellen is dolgozunk, mert Ő nem kívánja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. 

Jézus erről tanít a templomban, amikor az írástudók és a farizeusok megzavarják (Jn 8,1-11). Házasságtörésen ért asszonyt visznek eléje. Ítéletet várnak tőle. Biztosak abban, hogy Jézus önellentmondásba fog keveredni: Törvény vagy az irgalmasság. Bármit mond, azzal Jézust tönkre tudják tenni. A vádaskodásra szakosodott elöljárók felsülnek a senki által nem várt válasz hallatán: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Jézus az összeomlott élet romjain is felismerte az embert. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova tűntek el ezek? Senki sem ítélt el?” „Senki sem, Uram” – felelte ez. Jézus a bűnt elítélte, de nem a bűnöst, mert az újrakezdés lehetőségével bocsátja el: „Menj, de többé ne vétkezzél.” Ezzel esélyt adott neki, hogy hirtelen vagy lassan feltámadjon. 

Szent Pál apostol is felejti szenvedélyes múltját, mely nem Istenre irányult. A keresztség által már a benne sarjadó életre figyel, azért igyekszik mindent megtenni Krisztusért: „Elfelejtem, ami mögöttem van, és neki lendülök az előttem levőnek” (Fil 3,8-14). Minket nem a törvény megtartása tesz igaz emberré, hanem a Jézusba vetett hit. Hinni annyit, mint magunkévá tenni Jézus lelkületét. 

Isten népe vagyunk és ránk vonatkozik az Úr szava: „Magamnak alkottam ezt a népet, hogy dicsőségemet hirdesse” (Iz 43,16-21). Az egyiptomi és a babiloni szabadulásnál is nagyobbal, a bűntől való szabadulással ajándékozott meg Krisztus. Mi akkor hirdetjük dicsőségét, ha általunk a bűnös megtér és él.

„Így hozzá hasonulok...” Fil 3,11.