A menekülés
centenáriuma - 1916 - 2016.
1.
Előzmények
Kevés
híján félszázados háború nélküli időszaka volt a Monarchiának(1866–1914), de Bosznia-Hercegovina okkupálásával (1878.
július 29.) Európa egyik lőporos hordóját szerezte meg, amely három és fél évtizedes délkelet-európai
nyugalom után a nagyhatalmi erőviszonyok diktálta összecsapást robbantott ki. Sajnos
a Monarchia oldalán alig akadt józan ember, aki fölmérte volna a központi hatalom és az antant közötti
gazdasági, katonai különbségeket, amelyek a háború sorsát eldöntötték.
Pedig nem kívánt különleges katonai képzettséget annak megítélése, hogy a
háború megindulásakor Németország
3.900.000, a Monarchia pedig 2.500.000 katonával, míg ezzel szemben az antant 9.252.000 főnyi haderővel
rendelkezett.
Vilmos
császárnak tulajdonított mondás „Mire lehullanak a levelek hazatérnek a
katonák” villámsiker-illúzió, az hogy az ellenséget lerohanják és 1914 őszére
győztesen térnek haza csapataink, fél év alatt szertefoszlott. Már 1914 őszétől
jelentkeztek a járványok és az élősdiek. Ezek a háború végéig pusztítottak,
gyakran nagyobb számban, mint az ellenséges fegyverek. A fej- és ruhatetű
mellett megszokottá lett a hastífusz, a kiütéses tífusz, a vérhas, a kolera, a
malária és a „lövészárokláz”, vagyis a gázödéma.[1]
Magyarországról
átlagosan az összlakosság 17%-át hívták be katonának, voltak
falvak és városok, ahol a katonaállományba került emberek a lakosság 26%-át
tették ki![2]
A
cári Oroszország a lakosságnak 10,5%-át hívta háborúba. Olaszország 16%-ot,
Németország 19,7%-ot. Mögötte áll a Monarchia 17%-kal, de a történelmi
Magyarország területéről (Horvátország és Szlavónia nélkül) 1916-tól a 18–55 év
közöttiek 18,5% volt a hadbavonultak száma, összesen 3.381.785 fő.[3]
Prohászka Ottokár
székesfehérvári püspök még akkor kivesézte
beszédeiben a háború embert megnyomorító voltát, amikor azt mindenfelé
éltették: „A háborút a
világtörténelemben, a nemzetek életében »ultima
ráció«-nak, s az erőszak
kategóriájának hívják; azonban látnivaló, hogy ez ultima rációban a rációból
semmi sincs, s hogy ez a kategória nem az értelem, hanem az ököl kategóriája.
Természetes, hogy mikor a nyers erőszak a nemzetek elevenjébe vágja bele
kányakarmait, sokféle reakciót vált ki a lelkekből: lesznek, kik megzavarodnak Istenbe
s az erkölcsi rendbe vetett hitükben; lesznek szkeptikusok, kik a háborúban a
bête-humaine kultúrleplek nélkül való bemutatkozását látják; lesznek szomorú
lelkek, kik sokat vesztettek s kik lázadnak e kultúrbarbárság ellen; lesznek,
kik nem sokat beszélnek, de mialatt fehér lesz a hajuk, fekete gondolatoktól
elsötétül a lelkük”.[4]
A
századforduló utáni nagy érdekfeszültségek többször felidézték a fegyveres
konfliktusok közvetlen veszélyét, de a mind törékenyebb békét sikerült
megőrizni. A ferencjózsefi Magyarországon élő magyarok és nem magyarok
gondolatvilágában – a békeidő miatt is –
a mindent átfogó tömegháború még
ismeretlen fogalom volt, a katonáskodást és a háború valóságát alapjában véve
nem kapcsolták össze. Senki sem gondolt arra, hogy az 1914. július 28-án
kezdődött háború a harctereken küzdők közül életben maradottak és hadifogságba
kerültek számára az 1918 őszi fegyverletétel után még nemegyszer három–négy
esztendőre terjedő, nyomorúságos távollétet ad a sors. Mire a szibériai foglyok
hazatértek, a falevelek éppen kilencszer, tízszer lehullottak…[5]
2.
A
Nagy Háború befejezésére tett kísérlet
A háború kitörése után, 1914.
szeptember 3-án választották meg XV. Benedek[6] pápát,
aki 1914. nov. 11-én kelt „Ad beatissimi apostolorum” című
első enciklikájában a háború fő okait a szeretet hiányában, a tekintély
megvetésében, az osztályharcban és a birtoklási vágyban jelölte meg. 1920-ig
még négy enciklikát adott ki, és részrehajlás nélkül fáradozott a békéért és a
háború következményeinek enyhítéséért. A Monarchia
hallgatott rá, és 1916 nyarán „status quo ante basis” vagyis „hagyjuk abba a
háborút és legyen minden úgy, ahogy a háború előtt volt” békét ajánlott fel
Angliának. Anglia 1916 nyarán ezt komolyan megfontolta. Ekkor a
németországi cionisták a brit háborús kormánytanácshoz mentek, s azt mondták: „Önök
meg tudják még nyerni ezt a háborút... Nem kell elfogadni a német
békeajánlatot. Meg tudják nyerni a háborút, ha az Egyesült Államok az önök szövetségeseként
beszáll a háborúba ... ha önök megígérik nekünk Palesztinát a háború megnyerése
után. A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy
megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők
beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba”.[7]
XV. Benedek pápa 1917-es békefelhívására sem az olaszok, sem az oroszok,
de a franciák sem válaszoltak. IV.
Károly volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV.
Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos
helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális
törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása
alapján gyakorolta uralkodói hatalmát. Úgy
tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára:
minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő
javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit
vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása.[8]
3. A háború folytatódott
A háború folytatásának okát Benjamin Freedman tárta a világ elé. A háború
folytatódott, mert „az Egyesült Államok
belépett a háborúba és szétmorzsolta Németországot… Amikor a háborúnak vége
lett, és a németek elmentek a párizsi
békekonferenciára 1919-ben, ott 117 zsidó volt, akik a zsidókat képviselték,
vezetőjük Bernard Baruch volt. Én is ott voltam. A zsidók a békekonferencián,
amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a
nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos
részeire, feltették a kérdést: »Mi
van a nekünk ígért Palesztinával?«
Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első
ízben ekkor jöttek rá: »Szóval
ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?« A németek első ízben fogták fel,
hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi
feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták, és el voltak szánva arra,
hogy bármely áron megszerezzék”.[9] A Párizsban tartott trianoni
béketárgyalások során a Szentszéket kizárták. A pápa tiltakozott a trianoni
békét[10] létrehozó szerződés ellen. Bár a
Szentszék diplomáciai tevékenységei kudarcba fulladtak, humanitárius lépései
hatalmas méreteket ért el.
4. A
háború közepén
Az
1916-os újév a megszokott módon kezdődött, de a szegénység nőtt. A március
15-iki ünnepséget rendező bizottság dr. Szekeres József elnöklésével március
3-án értekezletet tartott. A bizottsági tagok egyhangúlag úgy határoztak, hogy
a megszokott keretek között való megünneplése a nagy napnak idén elmarad.[11]
Mégis a nagy idők emlékét március 15-én délelőtt 10 órakor ünnepélyes
szentmisét mutatott be dr. Szekeres József plébános fényes segédlettel a
zsúfolásig megtelt kis templomban.[12]
Nagyhét
és húsvét nyolcadának templomi programja 1916-ban a régi beosztás szerint
történt, a programot az újságban is leközölték.[13] A
csíksomlyói pünkösdszombati Mária-búcsút
június 10-én megtartották. A „Béke királynője” közbenjárását kérte a 20.000
zarándok, akik nemcsak közelről, hanem Háromszékről, Udvarhelyről, Gyergyóból
és távolabbról érkeztek.[14]
A pünkösd utáni idő csendes munkában telt addig, amíg Románia az Entent-tal
augusztus 17-én alá nem írta a szerződést, hogy augusztus 28-ig hadba lép a
területi ígéretek mellett, az eddigi szövetségesei ellen.[15]
A
határ mentén élők tudtak a románok mozgósításáról, mert a román hadsereg
egységeit még 1916 nyarán a Kárpátok térségébe csoportosították. „Az
Erdélyre támadó román erők, az általános tartalékcsapatokkal együtt a fegyveres
erők létszámának 75 %-át tették ki. Az Erdélybe behatoló erők tényleges
összlétszáma 420 324 fő volt. Az Averescu tábornok vezette 3. hadsereg (az
összes erők 25 %-a, 6 gyaloghadosztály és lovasdandár) a Quadrilaterálban
(Dél-Dobrudzsa), a bolgár határnál állt, az Erdélybe támadó csapatok hátát
védve a 3. bolgár hadseregtől, majd a Mackensen német tábornagy által vezetett
német-bolgár erőktől”.[16]
„1916
nyarán nálunk felé nagy csend volt… Mindamellett kellett valami aggasztónak
lennie a levegőben. Kósza hírek jártak,
hogy Románia hátba akarja támadni egykori szövetségesét, a Monarchiát.
Mikor I. Károly román király hirtelen meghalt, az volt a híre, hogy az Entente-irányzatot
képviselő Brătianu-k
mérgeztették meg. Lelépett Petre P. Carp konzervatív és monarchiabarát
kormánya. Ekkor akinek értékes holmijai voltak, igyekezett azokat az ország belsejében
biztonságba helyezni – írja dr. Nagy András szemtanú.[17]
„1916-ban háborús hírek terjengtek ezen a
vidéken – írja Jakab László kanonok –, s ezért bár törvényes rendelkezés
jelent meg a terjesztőkre, mégis csendesen csomagoltak egyesek. Édesapám is a
rendelet-ellenesek közé tartozott. Két ládát szerzett és csomagolni kezdett; az
egyikbe ruhákat, a másikba fehérneműt. Sajnos a suttogóknak lett igazuk. 1916.
augusztus 27-én este nagybátyánkat vártuk, nem érkezett meg. Édesapánk kint
volt az állomáson, mi lepihentünk. A határon a vonat többet állt, s csak azután
indult Palánka felé... édesapám várta édesanyám öccsét a gyimesi állomáson. Nem
érkezett meg. Hazajött és mindannyian nyugovóra tértünk. Édesapámnak azonban
föltűnt, hogy a vonat Palánkáról nem térhetett olyan hamar vissza, és ezért
rögtön felöltözött és kiment az állomásra. Ott meglepően látta, hogy a Schüle
nevezetű mozdonyvezetőt vérző lábbal vették le a masináról, mert a románok
rálőttek a vonatra. A határról azonban visszahozta a szerelvényt. Közben
itt-ott már lövöldöztek is mindkét oldalról a hegyekről. Édesapám riadtan jött
és riasztotta a családot, menekülni kell! [18]
A csíkszeredai plébános ezt jegyezte fel:
„Minden aggodalmunk mellett 1916 év augusztus 28-án derült égből derül
villámcsapással jött reánk. Ép vasárnap éjjel volt. A lapok közlései,
Főpásztorunk rendelete és a Főispán megkeresése alapján a szentbeszédben aggodalomra okot nem adónak rajzoltuk a helyzetet,
sőt energikusan kikeltünk a betörési híreket terjesztők ellen, mindenki
fellélegzett és mindnyájunkat teljes nyugalom szállott meg.
Éjjel
volt 12 és 1 óra között. Kopogásra ébredtem fel. Öreg szakács néni kopogott és
kérte, hogy bejöhessen a hálószobába. Azt hittem, beteghez kell mennem. A
szakácsnő halk hangon, hogy a mellettem levő azonban alvó anyámat fel ne
ébressze, jelentette, hogy a kántor-
csendőrségi helyettesítő tudatja, hogy a románok ma este 9 órakor háborúba
léptek, a határon lévő csendőrörsöket lefegyverezték és harcra készülve
átlépték a határt. A csendőrség már pakol. Ezen hír úgy hatott rám, mintha
csak egy gonosz álom volna. Hogy a háziakat meg ne zavarjam, egészen csendben
felöltöztem és a helyben állomásozó Brigád parancsnokhoz mentem megkérdezni a
hír valódiságról. Fájdalom igaz volt és közölte velem, hogy 24 óra alatt
mindenkinek el kell hagyni a várost.
Menekülni kell!!! Reggel a Főispán
közölte, hogy a város lakosságának Debrecen, és Csík vármegyebelieknek Hajdú
vármegye van kijelölve. (...)
5. A
menekülő Csíkszeredaiak
„Szomorúan virradt ránk a hétfő. A hír villámgyorsan terjedt el, s már de.
10 órakor megkezdődött menekülő szekerek hosszú és szakadatlan sorban való
elvonulása. Én a polgármesterrel, Dr. Ujfalussy Jenővel a brigadéros
egyenes parancsára kedden reggel 9
órakor hagytam el a várost, itt hagyva mindent, amit szorgalmaimmal és
takarékosságommal összegyűjtöttem, hogy aztán többé ne is lássam újra.
Hétfőn éjjel kis cselédemmel a
templomi értékeket és anyakönyveket egy bőröndbe rakva az udvaron elástam és a
kis cselédet, hogy el ne árulhassa a helyet, menekülésbe is magammal vittem.
Velem jött az édesanyám is. Post tot discrimina rerum - szeptember 5-én délután
értünk Debrecenbe.”
A román támadást nyomban elítélte Vasile Mangra erdélyi
ort. érsek, Ioan I. Papp aradi, Miron Cristea karánsebesi püspökök a magyarországi és erdélyi ortodox hívekhez írt Körlevélben: „România
– spre marea noastră durere – a călcat făgăduială de credinţă, a rupt peceţiile
contractului în chip perfid, şi a ridicat arma asupra patriei noastre, asupra
înălţatului nostru împărat şi rege şi asupra patriei noastre...” [19]
„Románia – a mi nagy fájdalmunkra – hitben tett fogadalmát letaposta, hűtlen
módon megtörte a szövetség pecsétjeit, és fegyvert emelt a mi hazánkra, a mi
fenséges császárunkra és királyunkra és a mi hazánkra...”
1916.
október 9-én az 1. hadsereg előnyomuló részei a Hargita-Görgényi havasok
gerincvonaláig hátrált ellenségbe ütköztek. A Tolvajos-nyeregről az Olt
folyón túl Csíkszeredára szorították a román sereg szárnyoszlopát, amely onnan
továbbhátrált a határig. „Maguk mögött
hagyták a kifosztott falvakat, kirabolt, feldúlt házakat, olyan módon
összetörve, berondítva, hogy azokban nem megszállni, de belépni sem lehetett.
Nem egy helyen temetetlen halottakat találtunk a falu utcáján, akiket a
megrémített lakosság eltemetni sem mert az alig kivonult románok után, akiket
leütöttek vagy lelőttek, rendszerint mert nem értették a nyelvüket és emiatt
nem tudták azonnal teljesíteni parancsukat...”[20]
Másfél hónap alatt a román hadsereg
kifosztotta a megszállt falvakat. Az otthon maradt
férfiakat összeterelte, az erdőbe menekülteket kutyákkal vadászta. Az
asszonyokat és lányokat sem kímélték. Csíkból, Gyergyóból ezreket hajtottak
Moldvába, férfiakat, nőket és gyermekeket. Aki nem engedelmeskedett, azokat
lelőtték, felakasztották vagy halálra verték. Lágerekbe gyűjtötték, templomokba
terelték és megmérgezték.[21]
6. A
hazatérés
Október 12-én vettük a hírt, hogy Csík megint szabad”.[22]
Szekeres plébános október 17-én hazatért
rövid időre: „Az elrejtett tárgyakat: az anyakönyveket és templomi
értékeket sértetlenül megtaláltam és reverzális mellett az épp Szeredában levő 6-ik hadtest élelmezési
hivatalának gondozására bíztam. Becsületes gondját viselték és végleges
hazatérésünk alkalmával Csík-Szentmártonról felküldötték, amely figyelemért Balassa vezérkari ezredes régi
barátomnak hálás köszönetet mondottam”.[23] A plébánia, a kántori és a harangozói lakás, valamint a gazdasági
épületek a betörés idején földig égtek. A füstölgő épületek maradványát még
Szekeres plébános október 17-én látta. Csíkban mihelyt véget ért a hadművelet
1917 tavaszán, a plébános és a város lakóinak egy része (1600) a
szétszórtságból visszatért. Elszomorító a látvány. A piactér körül, a
Kossuth utca, Vörösmarty és más utcák sorházainak itt-ott le nem dőlt falai és
kéményei merednek az égre. Sehol egy emberi lélek, csak a Szent Kereszt templom
árválkodik a tér nyugati végében. Jeremiásként siratja ékeitől megfosztott
lányát, Csíkszeredát, amely most csupa rom és korom. A templom néma,
megszólalni képtelen, tornyának hangja oda lett. Harangjait nyelvestől kitépte
a háború. Már hívni sem tud, az elhagyatott özvegy búja szállta meg. A szép
napokat látott Anya(szentegyház) könnyeiben fel-felsejlenek az élők s a holtak.
Csak szánni lehet ezt a várost. Gyermekei odalettek. A hívatlan „vendégei” már
elmentek. Ami maradt, az üszkös csatatér.
A
betörők kiűzése után Mailáth püspök Csíkba látogatott, onnan Bukovina felé
ment. A népét szerető püspök amit látott, az mind a lelkébe vésődött. Ezért 1917. április 22-én körlevelet
intézett Erdély szenvedő népéhez és a Székelyföld megsegítését kérte: „A
román betörés Erdély határszéli helységeit, s főleg a katolikus hívektől
legsűrűbben lakott részeket sújtotta igen érzékenyen. Csík és Háromszék megyék
határ menti katolikus közösségei szenvedték át az első rohamok borzalmait. Az
éjjeli álmából fölriasztott, vagy a mezei munka mellett meglepett nép egy
részének annyi ideje sem volt, hogy a mindennapi életre legszükségesebb
holmiját összeszedje. Futnia kellett, otthagyva otthonát, s otthonával
mindenét. A menekülés a maga rendkívüli méreteivel, romlásaival anyagi és
erkölcsi kárt okozott”.[24]
A vigasztaló, atyai szó ezután sem
maradt el, mindenhol megjelent, Gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök.
Május 15-én, kedden este Csíkszeredába
érkezett. 16-án bejárta a csíki frontot is és csütörtökön tovább utazott.[25] Úticélja Gyimesbükk,
ahol a következőket írta a Domusba: „1917.
május 17-én a … betörés után első ízben Gyímesre jöttem, hogy Gyimesbükkön tábori
misét mondjak… Több száznak kiosztottam a bérmálás szentségét, pápai áldást
adtam a jelenvoltakra, s előbb magyarul, majd németül beszédet intéztem derék
csapatainkhoz és szövetségeseinkhez. A tábori kórházakat meglátogattam… Isten
oltalmazza Erdély e szép végvidékét, s a derék hűséges csángókat; Rákóczy vára
legyen ezentúl is intő jel az ellenséges szomszédnak: ne bántsd a magyart!
Csíkgyímesen 1917.V.17. + Gusztáv Károly erd. püspök”.[26]
**
Dr. Szekeres József plébános, aki ha nem is építette meg
a háromhajósra tervezett csíkszeredai templomot, de megörökítette a Domusban
hívei menekülését és hazatérését, miközben fontos küldetését is teljesített,
összetartotta híveit.
Házbéres házban vezette a plébániát, a templomtól nyugatra levő hatodik
épületben (Hargita u. 12. sz. – lásd a mellékelt képen), a Dávid Alajos-féle
házban, udvar, kerítés, gazdasági épület és veteményes kert nélkül.[27]
A múlt erős gyökér, a jelen
és a jövő belőle él!
Ezért
állítottunk száz év után emlékjelet az I. és II. világháborúban elesett hőseinknek.
Az emlékjel felhívása, katonáink közös üzenete nekünk: Emlékezzetek és küzdjetek azért, amiért mi életünket áldoztuk!
Hálás köszönet illesse a kiállítás
megszervezőit: Daczó Katalint és Máté Klára Krisztinát, valamint Kiss Róbert hadtörténészt.
És nem utolsó sorban a kiállítás
támogatóját a Polgármesteri hivatalt és a menedzsert Gyarmati Zsoltot.
**
E beszéd elhangzott
2016. szeptember 10-én a csíkszeredai Mikó-várban.
Dr. Darvas-Kozma
József
[1] Szenti Tibor, Vér
és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi
levelek az első világháborúból, Budapest 1988, 7–9. (a továbbiakban Szenti)
[2] Budapest története IV., Szerk. Gerevich László, Budapest 1973, 735.
[3] Szenti, 28–30.
[4] Prohászka Ottokár, A
háború lelke, Budapest 1915, 28.
[5] Vö. Szabó Ferenc, Az
első világháború hatása a népi életszemléletre, in: Régi és új
peregrináció, I. Budapest–Szeged 1993, 339–340. (a továbbiakban Szabó)
[6] Giacomo
della Chiesa
(Genova, 1854. nov. 21.-Róma, 1922. jan. 22.), Szent X. Pius utódaként 1914. szept. 3-án XV. Benedek
néven lett pápa. A törökországi örmények védelmére kelt, elsőkén ítélte el a
genocidiumot. Ezért az örmények 1921-ben szobrot állítottak neki
Isztambulban:
„A háborús tragédia nagy pápájának... a
népek, nemzetiségre vagy vallásra való tekintet nélküli jótevőjének”.
1917-ben az összes hadviselő felekhez fordulva javasolta a békekötést. MKL, I.
743.
[7] Freedman, Benjamin, Washingtoni beszéde 1961-ben, a Kansas Archivist Service által az
Interneten is közzétett angol nyelvű szöveget fordította Drábik János. http://tanulas.network.hu/blog/tanulas_klub_hirei/tortenelem-benjamin-freedman-washingtoni-beszede (letöltve 2013. júl. 21.)
[8] IV. (Boldog) Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887.
augusztus 17. - Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.) magyar király (ur.
1916-18), osztrák császár (I. Károlyként, ur. 1916-18). Habsburg Ottó főherceg
és Mária Jozefa szász hercegnő fia; felesége Zita Bourbon pármai hercegnő.
1916. július közepén hazatért a galiciai frontról, a háborút kiegyezéses
békével kívánta befejezni, amit eredménytelenül javasolt Bécsben. Augusztus
26-án az egykori szövetséges Románia, a Tiszáig való terjeszkedés ígéretében,
hadat üzent a központi hatalmaknak. Szeptember és október folyamán részt vett a
betört románok Erdélyből való kiűzésében. Sikertelenül próbálta rávenni II.
(Hohenzollern) Vilmos német császárt (ur. 1888-1918) a megegyezéses békére.
1916. november 21-én Ferenc József halála napján (mint osztrák császár I.
Károlyként) lépett a trónra. Magyar apostolic királlyá december 30-án
koronázták meg Budapesten. 1918. november 11-én Ausztriában, november 13-án
Magyarországon nyilatkozatban mondott le az államügyekben való részvételről
(eckartsaui nyilatkozat). Svájci száműzetésbe ment. 1921-ben kétszer is
megpróbált Budára visszatérni, de meghiúsították. Tatán feltartóztatták és az
antant kiadatási parancsára október 26-án Tihanyba szállították. November 1-jén
átadták az antant-megbízottaknak, akikkel a hó 19-én érkezett Madeira
szigetére, Funchalba, ahol 1922. április 1-jén elhunyt. Ld. MKL, VI. 227–228.
[9] Freedman, Benjamin, Washingtoni beszéde 1961-ben,
a Kansas
Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű
szöveget fordította Drábik János.
http://tanulas.network.hu/blog/tanulas_klub_hirei/tortenelem-benjamin-freedman-washingtoni-beszede (letöltve 2013. július 21.)
[10] Az I. világháborút lezáró nemzetközi jogi okmány, a
Szövetséges és Társult (antant) Hatalmaknak a Magyar Királyságra kényszerített
diktátuma. A trianoni béke
diktátum a Közép- és Kelet-Európát gyarmatosító
Versailles-i békerendszer része, „egyenlőtlen szerződés” (diktátum),
melyet a „népek önrendelkezési joga” propaganda szólama készített elő.
Viszonosság és határidő nélküli kötelezettségeket parancsolt, és Európa közepén
évszázadokra válsággócot teremtett, mely lezárta a hadiállapotot, de
béketeremtés helyett megadta egy új háború indokait és céljait. MKL, XIV.
333–340.
[11] A március 15-i ünnepséget, in: CsL 10
(1916.03.8.) 3
[12] Március 15, in: CsL 11 (1916.03.15) 3
[13] A nagyheti és husvéti istentiszteletek,
in: CsL 15 (1916.04.12.) 3
[14] A Csiksomlyói búcsú, in: CsL 26
(1916.06.28.) 1–2
[15] Raffay Ernő, Trianon titkai, avagy hogyan bántak el
országunkkal, Budapest 1990, 31. (a
továbbiakban Raffay, Trianon)
[16] A román
hadüzenet idején a 4 hadseregbe szervezett hadosztályok az alábbi módon
helyezkedtek el: Észak-Moldvában, a Bukovinában álló 9. orosz hadseregtől délre
a Prezan tábornok parancsnoksága alatt
álló román 4. (vagy Északi) hadsereg állt. Három gyaloghadosztályt és
egy lovasdandárt foglalt magában. Csapatai a tölgyesi, békási, gyimesi, uzi és
ojtozi szorosokban állottak. Ettől délre, Sinaia, Focşani
térségében hely kedett el a Grainiceanu tábornok vezette 2. hadsereg, amely 6
gyaloghadosztályból és 4 lovasdandárból állt. E hadsereg éleivel a bodzai,
tömösiés törcsvári szorosoknak fordult. A Culcer tábornok vezette 1. hadsereg
(6 gyaloghadosztály és 3 lovasdandár) Nagyszebentől, Fogarastól délre, a határ
másik oldalán állt, ékeivel a vöröstoronyi és szurdoki szorosokban. Egy
hadosztályt a Duna völgyébe, Orsovával szemben helyeztek el. Ld. Raffay
Ernő, Balkáni birodalom, Nagyrománia
megteremtése 1866–1920, Budapest 2010, 179–184. A román támadást nyomban
elítélte Vasile Mangra erdélyi ort. érsek, Ioan I. Papp aradi, Miron Cristea
karánsebesi püspökök a magyarországi és erdélyi ortodox hívekhez írt
Körlevélben: „România – spre marea
noastră durere – a călcat făgăduială de credinţă, a rupt peceţiile contractului
în chip perfid, şi a ridicat arma asupr patriei noastre, asupra înălţatului
nostru împărat şi rege şi asupra patriei noastre...” Ld. Mureşan,
Iulius, Episcopul Márton Áron,
Cluj-Napoca 2008, 9.
[17] Nagy, Lót
visszanéz, 34.
[18] Jakab László, A
Gondviselő tenyerén, 10–11.
[20] Szentkereszthegyi
Kratochvi Károly, Főszerk. Erdélyi ezredek a világháborúban
1914–1918, Budapest 1941, 311.; Ferencz József, A román
világban itthon, CsL 25 (1917.08.15.) 1–2.
[21] Bakos Antal
szóbeli vallomása, amit unokáinak (Nagy T. Ildikó és jelenlétemben mondott el
1983-ban. Magas kort megért Antal bácsi, 94 éves korában hunyt el
Gyergyóremetén, 1992. augusztus 13-án.
[22] Nagy, Lót
visszanéz, 34.
[23] DHCs, 9.
[24] GyÉL,
2455/1917. III 17–19.
[25] Személyi hír, in: CsL 12 (1917.05.16.)
3.
[26] A csíkgyimesi róm. kath. egyház Domus
Historiája 1865, 70. (a továbbiakban DHGyB)
[27] Füstös Istvánné Gál Elvira (1920-ban született) közlése 2013. május
19-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése