László király emlékezete c. kötet 1977-ben jelent meg a Magyar Helikon gondozásában, amelyet Katona Tamás szerkesztett. A bevezető tanulmányt Györffy György protestáns történész írta, aki tanulmánya második mondatában, mindenfajta tudományos elemzés nélkül, csupán egyszerű tagadó állítást tesz: „Hogy miért szent, arra még az olvasott ember sem tud válaszolni. Most, hogy 900 évvel trónralépése után emlékezünk rá, megkíséreljük bemutatni életútját, politikai szerepét, s azt, hogy milyennek látta őt a kortárs és az utókor.”[1]
Hogy miért szent? - éppen ezért kell tisztázni a szent
fogalmát.
I.
A Szentírás háromszor szentnek hirdeti Istent, egyedül Szent-nek Krisztust; megünnepeljük a szenteket. A szentség összetett
valóság, amely Isten misztériumát
érinti, de ugyanakkor kapcsolatban van a kultusszal és az erkölccsel. Isten
szentsége megközelíthetetlen az ember számára. Hogy ezt az ember mégis
felismerje, Isten szentnek mutatkozik,
kinyilatkoztatva „dicsőségét”. Az isteni szentség magában foglalja
mindazt a gazdagságot, életet, hatalmat és jóságot, amelynek Isten a birtokosa.
Ez a szentség magát Istent, a Szentet határozza meg.
a) Az
ember csak úgy részesülhet Isten szentségében, hogy Isten megszentel, közli saját szentségét. (Helyek,
személyek, tárgyak, idők, szertartások, amelyeknek tilos a profán használata.) Mindezek
a dolgok szentek, de különböző mértékben, Istennel való kapcsolatuk arányában.
b) A
„szent néppé” válás alapja Isten kiválasztása, elkülönítése a többi nemzettől, hogy Isten birtoka
legyen. Isten szabad választására, amely népét a megszentelődésre hívja,
Izraelnek saját megszentelődése által kell választ adnia. Meg kell tisztítania
szívét, és a szent könyvekben előírt igazságosságra, engedelmességre és
szeretetre kell törekednie családi, társadalmi, gazdasági, valamint rituális
előírások megszabta valódi életszentségként (Iz 1,4-20; MTörv 6,4-9; Lev 19,2; 20,26).
c) Az
Ószövetség csak kivételes esetekben alkalmazta a qadosh – szent
szót, és a végső idők választottjaira tartotta fenn.
II.
Az
Újszövetségben Krisztus szentsége bensőséges kapcsolatban van istenfiúságával és Isten Lelkének benne való
jelenlétével. Az ószövetség kultuszával és áldozataival ellentétben, amelyek a
zsidókat csak külsőleg tisztították meg (Zsid 9,11-14; 10,10), Krisztus
áldozata által „a kegyelem és igazság
lett osztályrészünk” (Jn 1,17), sőt „igazságban
szenteli” meg a hívőket (Jn 17,19), valóban közli azokkal a szentséget. A
keresztények a hit és a keresztség által valóságosan részt vesznek a feltámadt
Krisztus életében (1Kor 1,30; Ef 5,26).
a) Az
Újszövetségben tág értelemben a
„szent” az összes hívőt,
a keresztényeket jelöli. A keresztényeknek – akik az igazi szent nemzetet,
királyi papságot képezik, a szent templomot alkotják (1Pt 2,9; Ef 2,21) –, az
igazi kultuszt kell megadniok Istennek, felajánlva magukat Krisztussal szent
áldozatként: „adjátok
testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi
hódolatotok” (Róm 12,1; 15,16;
Fil 2,17).
A
keresztények szentsége, amely a kiválasztásból ered (Róm 1,7; 1Kor 1,2), azt követeli, hogy szakítsunk a
bűnnel és a pogány erkölcsökkel (1Tessz 4,3): „Istennek tetsző módon, szentül
és őszintén, nem evilági értelemben
bölcsen, hanem Isten kegyelmében élünk a világban” (2Kor 1,12; vö. 1Kor
6,9kk; Ef 4,30-5,1; Tit 3,4-7; Róm 6,19).
A szent életnek a követelménye az alapja az egész
keresztény aszketikus hagyománynak; nem külső törvényen alapszik, hanem azt a
tényt fejezi ki, hogy a kereszténynek, akit
»Krisztus magával ragadott«, «részt kell vennie szenvedéseiben és halálában, hogy ezáltal
eljusson a feltámadásra is.« (Fil 3,10-14).[2]
b) A magyarság küldetése és feladata. – Ranzani Péter
püspök, humanista elbeszélése szerint,
Géza
fejedelem tisztán látta, hogy az addigi életforma nem követhető. A törzsek kalandozásai
csak a felmorzsolódáshoz vezetnek. Épp ezért változtatni szeretne a
viszonyokon. Ekkor Géza
fejedelemnek Isten egy álmot küldött vigaszul: „Egy éjjel álmában, csodás fényben
ragyogó, gyönyörű asszonyt látott, akit sok előkelő szűz követett. Ő ezekkel a
szavakkal szólt hozzá: Nyugodjál meg Géza, én Mária vagyok, az az érintetlen
Szűz, akiről a keresztény emberek elmondták neked … Mennyei fény világosít meg,
ez elűzi lelked minden homályát. Megismered Istent, aki téged alkotott. És
most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi
rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője less … Én
pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te
országodnak védője és különleges patrónája leszek.
Géza álmából
felócsudva, hihetetlen örömre és vidámságra hangolódik, és lelkében
elhatározza, hogy minden részletében el akarja nyerni, amit a Boldogságos Szűz
álmában előadott.”[3]
István szüleitől hallotta az álmot, és élete folyamán a Szűz Mária kegyelméből állított
királynak tartotta magát. Az országfelajánlás, a királyságnak, az alattvalóknak
Mária gyámsága alá helyezése nemcsak a haldokló király utolsó tette volt, hanem
egész uralkodói életműve volt a Mária országa eszme.[4]
Utolsó hálaadó imájában István ezekkel a szavakkal fordul Istenanyához: „Égi
királynő, én királynőm, így tisztelték meg katonáid azt, akit királynak
állítottál.”[5] 1038. Nagyboldogasszony vigíliáján
elsőként a világon, koronáját, népét, országát és lelkét a Boldogságos Szűz
Máriának ajánlotta. Őrá bízta, akinek
szívébe és karjára mennyei Atyánk az ő egyszülött fiát, Jézust adta.
István király végrendeletével Szűz Mária gyermekei és országa lettünk.
Ezzel népünk a történelemben új küldetést és feladatot kapott.
Magyarország pedig megmaradt ezer éven át Szűz Mária palástja alatt, ahová első
Szentkirályunk ajánlott. Népünk királyainkkal az élen, ezt a felajánlást szent
örökségként származtatták nemzedékről nemzedékre.
c) Szoros
értelemben szentek azok,
akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapjukon
megemlékezik róluk. A szentek Isten kiválasztása és kegyelme révén a szentség ajándékát
elfogadták és hősies fokon valósították meg. Ők a keresztény élet példaképei,
akiket tisztelni kell és segítségül hívni lehet. A tisztelet elsősorban nem
nekik szól, hanem a bennük működő győztes kegyelemnek, így a szentek tisztelete
Isten tiszteletének egy formája.[6]
III.
Történelmileg kimutatható, hogy Keleten már a 2., Nyugaton a 3. században megülték
a vértanúk emlékezetét, és sírjuk közelében jöttek össze az Eucharisztia
ünneplésére. Később templomokat is emeltek sírjuk fölé. A boldog és a szent jelző azonban csak az 5. század óta használatos.
Azelőtt a sírföliratokon inkább csak a tiszteletet fejezték ki ezekkel a
jelzőkkel.[7] Eleinte a szent
vértanúk tisztelete a nép körében alakult ki.
A 3. század vége felé a vértanúk mellett a hitvallók kultusza is jelentkezett. Sőt a
mindennapok vértanúsága, vagyis a keresztény aszkézis (fehér vértanúság) hősies
gyakorlása a tényleges vértanúsághoz hasonlóan feljogosított az égi koronára,
következésképpen a nyilvános tiszteletre. Ezzel az életszentség fogalma
kibővült.
A nagy
egyházatyákat szentként kezdték tisztelni, mert az eretnekek tévtanitása
elleni harcban vállalták az üldöztetést, és mindvégig hűségesek maradtak az
igaz hithez. Az aszkézis természetes formáját mind vállalták.
A munka kitartó végzése, a kötelesség állhatatos
teljesítése szintén történhetett hősies fokon. Ennek felismerése elvezetett
ahhoz, hogy nyilvános tiszteletben részesüljenek, akik az állapotbeli kötelességek teljesítésével érdemelték ki kortársaik és a
következő nemzedékek tiszteletét.[8]
A 6. századtól
kezdve a megyéspüspökök hatáskörébe
tartozott a boldoggá vagy szentté avatás, amit a névjegyzékbe vagyis a
kánonba való fölvétel követett.
A 10. század
végétől a szentté avatáshoz már a Szentszék engedélye kellett.
A szentté avatás tévedhetetlen pápai kijelentés, mellyel
a pápa a szentté avatás szertartásában
ünnepélyesen kihirdeti valakiről, hogy a mennyországban a megdicsőültek között
van, és tiszteletét az egész Egyház számára előírja.
1170-ben
III.Sándor pápa szabályozta a szentté avatást, és a szentté avatás jogát a pápának tartotta fenn.[9]
Szent István királyunk által elvetett evangéliumi mag
nehezen tudott kikelni és megerősödni. Az erőszakos trónvillongások, a német
uralkodók fegyveres beavatkozása az ország belügyeibe, valamint a pogány
lázadások akadályozták a hit megszilárdulását, és az erkölcsök meglazulásához
vezettek.
A vallási élet megreformálása, a társadalmi rend
megszilárdulása és az ország politikai szervezetének továbbfejlesztése jelentős
mértékben Szent László érdeme. A nemzeti hagyomány és irodalom Szent Lászlót
számos erénye miatt a keresztény lovagkirály mintaképének és kegyes
uralkodójának tartja. Hősies erényei miatt az egyház III. Béla uralkodása
idején 1192-ben a szentek sorába iktatta.[10] Életéről egy királygesta már a XI. század végén
részletesen beszámolt. Ennek felhasználásával készült el a kanonizáció
előestéjén vagy nem sokkal utána a László-legenda.[11]
IV.
Miért szent László
király? – erre a kérdésre az Árpád-ház azon királya ad választ, akinek lánytestvérét,
Erzsébetet már szentté avatta az egyház, majd négy lányát a szentek és boldogok
közé iktatta az egyház. Ő IV.
Béla király, aki 1239. január 13-án IX. Gergely pápának a következőket írta: „Mivel a Teremtőnknek adományából és kegyelméből vagyunk,
amik vagyunk, felajánljuk magunkat élő áldozatul a keresztény hit
megvallásának és a római Egyház tisztességének növeléséért.”
Végezetül elmondhatjuk, hogy az Egyház és az Árpád-házi királyok
hite, hogy az Istennek
járó igazi kultusz az, ha magunkat „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” adjuk (Róm 12,1). Ezt tette László király is, akinek szentségéről egyrészt a
kortársai és az egyház tanúskodik, másrészt a krónikák, évkönyvek, liturgikus
szövegek egész sora értékes forrásként szolgálnak életének, szentségének
hitelességéről.
Csíkszereda, 2016. október
1.
Darvas-Kozma József
Elhangzott az őszi papi rekollekción (2016. okt. 3 és 6 között Kézdivásárhelyt, Brassóban, Csíksomlyón és Székelyudvarhelyen).
[5] Érszegi G.–Csóka J. G.–Kurcz Á.–Szabó F. (Szerk.), Árpád-kori legendák és intelmek, Budapest
1983, 43.
[6] Vö. Ruzsiczky Éva, Szentek, in: Magyar Katolikus Lexikon XII., (A továbbiakban MKL), Szent István Társulat, Budapest 2007,
937–938.
[11] Vö. Mezey László, Deákság és Európa,
Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata, Budapest
1979, 140.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése