A vadfügefa is terem jó gyümölcsöt

A megújult követő - A mai olvasmány elmélkedő ima. (Bölcs 11,22–12,2) Istennek a kezdetekben megnyilvánuló művéhez, a teremtéshez viszi vissza tekintetünket, gondolatunkat a Bölcsesség könyve. „Mert szeretsz mindent, ami van.” Minden, ami létezik, az jó mert Isten, minden jónak forrása, csak jót tehet. Olyat alkot, ami megfelel rendeltetésének. A Teremtő fölötte áll minden teremtményének és gondviselő jelenlétével terelgeti-kiigazítja azokat. Mindent kímél, mindenkin megkönyörül, időt ad a bűnbánatra. A vétkezőknek a szívükre beszél, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benne és éljünk. Isten magához akar emelni, ezért bűnbánatra vezet. Ha tehát létünk olyan mulandónak látszik is, mint a harmat, Isten akkor is magához akar emelni, s ezért adja meg a bűnbánat kegyelmét. „De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja.” Ez az istenkép már nagyon közel áll Jézusnak az Atya képéhez. Isten valóban szeretet, aki viszont-szeretetet vár el tőlünk. Jézusban maga az Örökkévaló jött közénk, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett. (Lk 19,1–10) 

Jézus úton van Jeruzsálem felé. Jerikó előtt egy vak koldussal, Bartimeussal találkozott, aki a látás ajándékáért könyörgött. Jézus nyomban visszaadta látását és Istent dicsőítve nyomába szegődött. Jézus pedig végigment Jerikón. A város kijáratnál levő vadfügefánál történik a másik csoda Zakeussal. Hallatlan és szokatlan, hogy Jerikó peremén történnek a csodák. 

Kérdezhetjük: nem történt semmi sem azalatt, amíg Jézus áthaladt a városon? 

Dehogy nem! Az emberek lelkét megérintette a jóság. A változás elkezdődött, amit csak a történet végén ismerünk meg. Zakeus történetében valamit megsejtünk a kegyelem belső hatásáról. Arról, hogy a gyarló emberekben hogyan ébred fel az érdeklődés Isten irgalma iránt. Jézus megszáll a bűnös embernél, és bűnbánatra indítva szembesíti életével. Zakeus nemcsak otthonát osztja meg vele, hanem értelmének és szívének mélyébe fogadja be őt. Bűnbánatával és a mértéket meghaladó elégtétellel az Isten közelsége új emberi kapcsolatokat tár fel számára. Egyenes arányba kerül az istenszeretete az emberszeretettel. A zakeusi történetben Jézus teszi föl az i-re a pontot, amikor az elveszett, a sérült, a bűnös üdvösségét hirdeti meg. Ezzel a nagyon emberi gesztussal bizonyítja istenségét és hogy Isten nemcsak velünk van, hanem értünk levő Isten is. Isten a maga végtelen irgalmában nemcsak megbocsát, hanem meghív a vele való közösségre. (2Tessz 1,11–2,2) 

E közösséget a hit és a szeretet  pillérei, két sínpárja tartja. Az Egyház küldetése ennek a két pillérnek, sínpárnak a stabilitására szól. Az áthaladó személyek változók, de a személyes Isten jelenléte a fontos. Ő szítja fel bennünk megújulásunkat.

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.” Lk 19,10.