Szovjetuniótól a feloldozásig

Aki a létező szocializmus éveiben elfogadta a szerzetes papi életre kapott meghívást, nem sok jóra számíthatott. Kerényi Lajos ­piarista pontosan tudta ezt. De az sem volt kétséges, hogy a perspektíva nélküli rendszer össze fog omlani, ahogyan a diktatúra kiszolgálóinak élete is zsákutcába kerül. Néhányuknak azonban sikerül megbánást mutatniuk a haláluk előtt. Olti Vilmos vérbíró is neki gyónt meg bűneiért a kórházban.

A tavalyi volt a negyvenedik adventje a Külső-ferencvárosi Szent Kereszt Plébánián. Az Ecseri út és az Üllői út kereszteződésénél épített XX. századi neoromán templom melletti épületben található a plébániahivatal, a felső szinten a lelkészlakások. A hivatal társalgóját, ahol életének tanulságairól beszélgetünk, nemcsak az ide tartozó hívek láthatták már ügyintézéskor, összejövetelek alkalmával, hiszen Kerényi Lajos rendkívül népszerű lelkipásztor, messzi földről zarándokolnak hozzá tanácsért, segítségért, feloldozásért a hívek, különösen a fiatalok. És számtalan televíziós felvétel is készült már a nagy ónémet tálalószekrény előtt.
– Korábban évente-kétévente „dobáltak” különböző plébániákra, büntetésből – mondja. – Majdnem a fél országot megismerhettem így. Ásványrárótól Angyalföldig több mint tízszer helyeztek át.

Forrás: Éberling András

Megtéríteni a Szovjetuniót

A sérülékeny, érzékeny és kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek lelkipásztori kísérését és segítését a szocializmus évei alatt nem nézte jó szemmel a politikai hatalom. Kerényi Lajost emiatt a rendszer bukásáig szinte folyamatosan megfigyelték, még 1989-ben is jelentettek róla. Az Állami Egyházügyi Hivatalban a gorombaságáról és kíméletlenségéről hírhedt Fűzfa Imre foglalkozott vele, ami azt jelentette, hogy rendszeresen berendelte a hivatalba, telefonon hívogatta, éreztette a hatalmát. Fűzfa egyébként a rendszerváltás után állítólag kegyszerárus lett. „Mindig Jézus Krisztusból élt meg: egyszer ellene volt, másszor mellette…” – nyilatkozta a volt egyházügyi hivatalnokról interjúkötetében ­Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek.
Kerényi Lajost a hatvanas években a III/3-ba is be akarták építeni. Nem jártak sikerrel. Most, hogy hozzáférhetővé váltak a titkosszolgálati akták, kikérte a róla összeállított jelentéseket. Túlságosan nagy meglepetést nem okoztak számára az iratok, hiszen, mint mondja, a kémkedéssel megbízott emberek olyanok voltak, mint a piócák: nehéz lett volna nem észrevenni a szándékukat. A félelem komoly tényezővé tud válni az ember életében, de nem hagyta magát megfélemlíteni.
– Amikor a piaristáknál jelentkeztem, már nagyon edzett voltam – emlékezett vissza fiatalkorára. – Érettségi előtt, tizennyolc éves koromban besoroztak, és frontharcosnak vittek a dunántúli hadműveletekhez. Az oroszok elfogtak, és kivittek a Donyec-medencébe, szénbányába. Először ott találkoztam közelebbről a szo­cializmus világával.
Testvérével együtt lett hadifogoly. Szenet fejtettek, lapátoltak. A hadifogság, minden nehéz­ség ellenére, meg is erősítheti az embert. A fiatalkori lelkesedés különleges akciókra indította az összeszokott magyar gimnazistákat. – Páran, tizennyolc év körüli fiúk, nagyon összetartottunk – mondta. – Lelkileg jól föl voltunk készítve. Elhatároztuk, hogy megtérítjük a Szovjet­uniót. Bíztunk a kereszt erejében, és igazunk is volt. Az oroszok szinte mindenünket elvették, a bőrből készült katonai bakancsaink helyett például fatalpú, vászonfelsőből álló hitvány lábbeliket kaptunk. Sík–Schütz Imádságoskönyvemet és Kempis Krisztus követése kötetemet viszont megtarthattam, haza is hoztam és „ereklyeként” őrzöm ma is. Elvették kereszt-nyakláncainkat is. Ám hamarosan visszaloptuk, és mindig jól láthatóan viseltük, hadd sugározzon, hadd vegyék észre minél többen. Az ezüstlánc nem kellett, csak a kereszt. Amikor meglátták, jöttek is hozzánk a felszíni munka során vékony lábú, felpuffadt hasú, skorbutos helyi kisgyerekek, akik csókolgatták a Szovjetunióban ritka kincsnek számító keresztet. Éreztük: jelen van az Isten.
A szovjet valósággal való közeli ismeretség után Kerényi Lajosnak sem lehetett kétsége, milyen kockázatokat és nehézségeket rejthet a papi élethivatás választása. – Tudtuk, mire számíthatunk, de az is nyilvánvaló volt, hogy igazi eszme nélküli rendszer jön – mondja. – Ez az a falanszter, amelyet már Madách is remekül leírt Az ember tragédiájában. Az ember megszűnt embernek lenni. A lágerben átalakultam a 93-as számú hadifogollyá. Nevem elveszítettem, elvették, és helyette egy számot kaptam, úgy, mint Michelangelo Madáchnál. A Tragédiában azzal inti meg az Aggastyán a hetvenkettedik számot: „Rendetlenül hagyád el műhelyed.” Michelangelo pedig csak ezzel tud védekezni: „Igen, mert mindig széklábat csináltam, / És azt is a leghitványabb alakra.” Ezt a természetellenes világot hozta el a kommunizmus.
Végül Kerényi Lajos egy betegségnek köszönhetően mégis elhagyhatta a hadifogolytábort. Hetven viszkető, gennyes sebe volt, társai­val együtt rühes lett, és még vérhast is kapott.
A munkatáborban nem sok hasznát látták a betegeknek, kiválogatták a legyengülteket, és azt mondták nekik, másik lágerbe viszik őket. A fia­tal gimnazista elbúcsúzott a bátyjától. Egyikük se tudta, mi vár rájuk. A hadifoglyokat Romániába, egészen Ploiești-ig szállították. Sok ezer foglyot őrző lágert állítottak föl a határában.
– Mire odaértünk, kiderült, hogy tífusz ütött ki a hadifoglyok között, százával haltak bele a betegségbe. Minket mezítelenre vetkőztettek, és azt figyelték az oroszok, hogy kire tetoválták rá a vércsoportját. Végül elbocsátottak. Vonatokra felkapaszkodva, kéregetve, zűrzavaros körülmények között több héten át tartott az út Magyarországig. De végül megjöttünk.
A 93-as számú hadifogoly visszakapta nevét, és újból a civil életben találta magát. A tatai piaristáknál befejezett gimnázium után kezdődhetett el szerzetesi pályája, amelyre már a hadifogolytáborban is készült. Novíciusként találkozott először Olti Vilmossal. Amikor Ortutay Gyula közreműködésével 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, az Actio Catholica tiltakozó körlevelet írt, ami akkor már nem jelenhetett meg sehol. – Mi négyen, piarista kispapok – emlékezett vissza Kerényi Lajos – elöljáróink engedélyével vittük ezt a sokszorosított iratot, és bedobtuk a postaládákba. Néhány nap múlva egyik éjjel az ÁVO megszállta a rendházat. Sík Sándor volt a rendfőnök, neki megmondták, hogy ebből börtön lesz. Nem rögtön visznek el, de majd jönnek értünk. Felkészültünk a legrosszabbra, éjszakákon keresztül vártuk, mikor jönnek újból a Pobedával. Végül csak idézést hozott a posta, a Markó utcába. Amikor bementünk, Lénárd Ödön rendtársunkkal találkoztunk, ő már bilincsben volt. A kihallgatónk volt Olti Vilmos. Hosszasan faggatott minket, nem a legbarátságosabb modorban. Végül nem ítéltek el, de nagyon ránk ijesztettek.

„Meghalt a Jóska”

Vácott Pétery József megyés püspök szentelte pappá, és a szerzetesrendeket ért 1950-es korlátozások miatt rögtön egyházmegyei megbízatást kapott: az alsó-krisztinavárosi templomban lett káplán. Napi teendői közé illesztette a kórházak látogatását, kórteremről kórteremre járt. Kerényi Lajos úgy látja, hatvannégy év alatt sokat változtak az emberek. 2016-ban a betegek is másmilyenek, mint 1952-ben voltak. Régebben lényegesen nyitottabban, megközelíthetőbben éltek. Ott van a jó bennük most is, de nem tud szóhoz jutni a félelmek meg a függések, az ital, drog vagy akár csak a hétköznapi megszokások miatt. De függést okozhat a félelem vagy a kényszerképzet is. Manapság rengeteg a kényszerképzetes ember!
Az alsó-krisztinavárosi plébániának az ötvenes években különleges szerep jutott: amikor a börtönben raboskodó esztergomi érseket, Mindszenty bíborost havonta meglátogathatta az édesanyja Csehimindszentről, mindig a Krisztinába jött, és a plébánia szomszédságában szállt meg apácáknál. Rendkívüli, egyenes tartású parasztasszony volt – emlékezik vissza Kerényi Lajos a látogatásokra. A bíboros édesanyja mesélte nekik, hogy csak géppisztolyos őrök társaságában találkozhat a fiával, válthat vele néhány szót. De igyekezett kijátszani a tilalmakat. Némi leleménnyel Mindszenty tudtára adta azt is, hogy meghalt Sztálin. „Tudod fiam, a faluban az az utálatos ember, a Jóska, meghalt, úgy örült neki mindenki…” Az őrök bambán nézték, nem értették, miről van szó.

A gyilkos ölelése

Az 1948-ban Kerényi Lajos piarista kispapot kihallgató Olti Vilmos egy évvel később már főszerepet kapott a szörnyű színjátékban: az ő elnökletével tárgyalta a Budapesti Népbíróság Különtanácsa a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel, hűtlenséggel, valutaüzérkedéssel vádolt Mindszenty József perét. A tragikus történet ötven évvel később ért véget. Nemcsak a sok ember haláláért felelős Kádár János gyónta meg bűneit a halálos ágyán, ez történt a Mindszenty-perben kulcs-
szerepet játszó Olti Vilmos vérbíróval is. Nagy szerencséjére Kerényi Lajos mind a mai napig látogatja a kórházakat, egy hét alatt kilencet keres föl. – Szobáról szobára kopogtatok – mondja –, és ha jelzik, hogy szükség van rám, beszélgetek a betegekkel. Legtöbbet haldoklókkal és öregekkel vagyok. Ott már letisztul minden. Nyitottabbak, de sok a félelem is. Meg kell értetni velük, hogy az emberi élet nem ér véget a földi halállal. Az egyik szobában odaléptem egy idős emberhez, megfogtam a kezét, és mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, de én vagyok itt a lelkipásztor, Lajos atya, csak köszönteni szeretném. Senkire se erőltetem rá az utolsó szembenézés lehetőségét. Először összefüggéstelenül, zavartan beszélt, levegő után kapkodott, fel akart ülni. Segítettem neki. Láttam, hogy nagyon vívódik önmagával. Aztán már fel akart állni. Ebben is segítettem. Kitámogattam a folyosóra, és még mindig nem értettem, mit is akar. Egyszer csak összeszedte magát és megkérdezte:
– Mi a véleménye Olti Vilmosról?
– Hú, mondom. A vérbíróról? Aki annyi embert ártatlanul megöletett, börtönbe záratott, Mindszentyt életfogytiglanra ítélte? Aki annyi kárt okozott a hazámnak?
– Ne mondja, hogy vérbíró – kiáltotta sírva. – Én vagyok Olti Vilmos! – Megrendítő volt látni. Átölelt. Meggyóntattam, feloldoztam, megkapta a betegek szentségét. Hatalmas lelki tehertől szabadult meg. Csak úgy rázta a zokogás.
Az Úr mindent megad, hogy kiemelkedjünk a kisszerűségből, túllépjünk a félelmeinken, visszakapjuk személyiségünket, de nekünk is kell tennünk valamit. Több mint hatvanéves kórházlelkészi tapasztalat után azt mondhatom, hogy még nem láttam senkit Isten nélkül meghalni. Az ember Istenhez hanyatló árnyék.

magyaridok.hu