Át kell lépni

Minden teremtett lénynek van élettere, határa. Így az embernek és a közösségeknek is. 1949-ben a kommunista berendezkedés idején történt, hogy a Görgény-völgyi lakósok elbarikádozták a Laposnya felé vezető utat és kiírták: „Eddig tart a demokrácia, ettől tova Hodák és Libánfalva.” És megmenekültek a kollektivizálástól.

Amikor Fridrich Nietzsche elolvasta az evangéliumból a Hegyi beszédet, kijelentette, hogy ez teljesen őrültség, amelynek alapján egyetlen országot sem lehet elkormányozni.  

– Tegyük fel most a kérdést: kinek volt igaza? Jézusnak-e vagy a német filozófusnak? 

Nietzsche eszménye az „übermentsch”, az „emberfeletti ember” még a birodalomban is csak két évtizedet élt, míg a Jézus által meghirdetett „Isten országa” már két évezrede áll fenn. Hogy miért? 

Mert ennek a birodalomnak fundamentuma isteni, azaz annak a mennyei Atyának akaratán alapszik, „aki fölkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.” (Mt 5,38-48) 

– Isten egészen más, mint mi: sémi szóval qôdèš, magyarul szent. 

Ezt közölte Mózessel és a néppel: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.” (Lev 19,1-2, 17-18) A Biblia magának az Istennek a kinyilatkoztatását tartalmazza, a szentséget annak forrásában, Istenben határozza meg, akiben minden szentség ered. A Szentírás a szentség természetének problémáját végeredményben Isten misztériumára, valamint az emberekkel való kapcsolatára vezeti vissza. 

Isten szent, szentnek mutatja magát. Megkívánja, hogy szentnek tartsák. És megszenteli, közli saját szentségét különböző mértékben, Istennel való kapcsolatuk arányában. Különbség van az igazi szentség, amely Isten tulajdonsága, és a szent jelleg, amely egyes személyeket, bizonyos tárgyakat, időket és helyeket elkülönít és kiválaszt, azokat közbeeső állapotba helyezi, amely egyrészt elfedi, másrészt kinyilvánítja Isten szentségét. 

A népnek meg kell tisztítania szívét, vagyis lemosnia magáról minden olyan szennyet, amely összeegyeztethetetlen Isten szentségével, csak így lehet jelen a teofániákon vagy vehet részt a szertartásokon. (Zsolt 102) Szentnek kell lenni, Istenhez tartózni családi, társadalmi, gazdasági és kultikus előírások szerint is. 

– A származtatott szentség, amely először csak külsőleg „szenteli meg” a személyeket, helyeket és tárgyakat, csak magának a Szentléleknek adománya révén válik igazivá és bensővé: ekkor részesedik a Szeretetben, aki maga az Isten (1Jn 4,18), legyőzi a bűnt, amely meggátolta szentségének szétsugárzását.

A keresztség által Isten Lelke lakik bennünk (1Kor 3,16-23), ezért át kell lépnünk az „oktalanságig” jóságos Isten világába.  

A kegyelem arra ad belső erőt, hogy mindenkivel úgy viselkedjünk, mintha édes gyermekünk lenne. Az ilyen szeretet tesz méltóvá bennünket mennyei Atyához és az ő Képmásához, Jézushoz.

„Minden a tiétek, ti pedig Krisztusé vagytok.” (1Kor 3,23)

**

A gyilkos ölelése

Az 1948-ban Kerényi Lajos piarista kispapot kihallgató Olti Vilmos egy évvel később már főszerepet kapott a szörnyű színjátékban: az ő elnökletével tárgyalta a Budapesti Népbíróság Különtanácsa a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel, hűtlenséggel, valutaüzérkedéssel vádolt Mindszenty József perét. A tragikus történet ötven évvel később ért véget. Nemcsak a sok ember haláláért felelős Kádár János gyónta meg bűneit a halálos ágyán, ez történt a Mindszenty-perben kulcs-szerepet játszó Olti Vilmos vérbíróval is. 

Nagy szerencséjére Kerényi Lajos mind a mai napig látogatja a kórházakat, egy hét alatt kilencet keres föl.

– Szobáról szobára kopogtatok – mondja –, és ha jelzik, hogy szükség van rám, beszélgetek a betegekkel. Legtöbbet haldoklókkal és öregekkel vagyok. Ott már letisztul minden. Nyitottabbak, de sok a félelem is. Meg kell értetni velük, hogy az emberi élet nem ér véget a földi halállal. Az egyik szobában odaléptem egy idős emberhez, megfogtam a kezét, és mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, de én vagyok itt a lelkipásztor, Lajos atya, csak köszönteni szeretném. Senkire se erőltetem rá az utolsó szembenézés lehetőségét. Először összefüggéstelenül, zavartan beszélt, levegő után kapkodott, fel akart ülni. Segítettem neki. Láttam, hogy nagyon vívódik önmagával. Aztán már fel akart állni. Ebben is segítettem. Kitámogattam a folyosóra, és még mindig nem értettem, mit is akar. Egyszer csak összeszedte magát és megkérdezte:
– Mi a véleménye Olti Vilmosról?
– Hú, mondom. A vérbíróról? Aki annyi embert ártatlanul megöletett, börtönbe záratott, Mindszentyt életfogytiglanra ítélte? Aki annyi kárt okozott a hazámnak?
– Ne mondja, hogy vérbíró – kiáltotta sírva. – Én vagyok Olti Vilmos! 

– Megrendítő volt látni. Átölelt. Meggyóntattam, feloldoztam, megkapta a betegek szentségét. Hatalmas lelki tehertől szabadult meg. Csak úgy rázta a zokogás.
Az Úr mindent megad, hogy kiemelkedjünk a kisszerűségből, túllépjünk a félelmeinken, visszakapjuk személyiségünket, de nekünk is kell tennünk valamit. Több mint hatvanéves kórházlelkészi tapasztalat után azt mondhatom, hogy még nem láttam senkit Isten nélkül meghalni. Az ember Istenhez hanyatló árnyék.