Eigel Tibor fölötti gyászbeszéd

Kedves gyászoló család! Gyászoló testvéreim!  

A tegnap értesültünk arról, hogy Los Angeles-ben Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer kapta a Mindenki című alkotásért a legjobb rövidfilmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán. A filmet az utóbbi két hétben két alkalommal is megnéztem. Tetszett, ahogy a két kislány szeretetén keresztül a többi gyerek is rátalált az igazságra és a szeretetre. Összefogásukat, ha úgy nézzük lázadásukat a képmutatás ellen, már nem a díj inspirálta, hanem a szeretet és a jóság. Ha ezt mindnyájan követnénk, amire a film tanít, akkor jobb lenne a világ.

Seneca, a híres római filozófus mondta: „Számunkra ne az legyen a lényeg, hogy hosszú életet éljünk, hanem hogy megfelelően tartalmas legyen az életünk. Mert az életet nem időtartama szerint kell értékelnünk, hanem a cselekedetek alapján.” Ezt egy pogány ember mondta, akinek az volt a meggyőződése, hogy a tettek és a jóság teszik értékessé az ember életét. Ahhoz, hogy így lehessen élni, kegyelemre, azaz Isten segítségére van szükségünk. E segítség a szentségek által rendelkezésünkre áll életünknek minden napján.

Ő volt a zászlóvivő 2016. pünkösdvasárnap

Az elhangzott evangéliumi rész (Mt 25,31-40) a végső ítéletről és annak mércéjéről, az irgalmasság cselekedeteiről szólt. Jézus Krisztus tanításának végkicsengése, hogy az életet arra kaptuk, hogy megtanuljunk szeretni és így rátaláljunk az örök Szeretetre, Istenre. Arra kaptuk az életünket, hogy szeressünk és odaadjuk magunkat Isten és testvéreink szolgálatára. Ha ezt tesszük az élet iskolájában, akkor Krisztus szolgái és Isten titkainak intézői leszünk, és nem kell félnünk amikor vizsgázni kell Üdvözítő Urunk előtt.

Mindenki, aki valaha vizsgázott, felfogja a vizsgák jelentőségét, azt amikor az évek sok-sok munkájának felmérésére és kiértékelésére kerül sor. Az elvégzett munka és annak kiértékelése közötti várakozás bennünk feszültséget szokott okozni. Mihelyt értesülünk az eredményes vizsgáról, olyankor öröm tölti el szívünket, ahogy Petőfi zengte: „Szép reményink hajnalcsillagánál / A jövendő tündérkert gyanánt áll.” Életünk mindegyre kisebb-nagyobb vizsgákkal, hol sikeres vagy kevésbé sikeres vizsgákkal van tele, s az ifjúi lelkesedés – a sok küszöb után – bölcs józansággá és igaz bűnbánattá magasztosul. Költőnk erről így vall: „Engem is hogy csillogó reményem / Biztatott csak, minek elbeszélnem? / S hogy mióta járom a világot, / Bolygó lábam száz tövisre hágott.” (Távolból).        

Borszék madártávlatból

Földi életünk állandó gyakorló tér és vizsgafolyamat, amely az örök élet kapujához vezet, ahol pályafutásunkról nem emberi bizottság előtt kell számot adni, hanem a mindentudó és mindenható, a szerető és üdvözítő Isten előtt. 1976-ban, Mao Ce-tug teljhatalmú kínai diktátor, halála előtt adott interjúban, arra a kérdésre, hogy mi foglalkoztatja a pártvezért? – azt válaszolta: „Meg kell jelennem az Isten előtt!”Valóban, az utolsó órában mindenki Isten elé kerül. Akkor csak az a végső eredmény lesz a fontos, semmi más. Ezért arra rendszeresen készülni kell.

Id. Eigel Tibor 1946. aug. 28-án született Borszéken, szülei harmadik gyermekeként.  Két fiúgyermeküket már a menekülés zűrzavarában elveszítették. Tibor a tisztviselő édesapától, és a Sopronból ideszakadt óvónő édesanyától nemcsak anyagiakat, hanem lelki-szellemi kincseket is kapott. Felvértezték keresztény hittel, amely megtartotta és kibontakoztatta életét az Isten- és emberszeretetben. A szülőföld iskolája után Szászrégenben tanult és érettségizett, Jászvásáron földrajz-geológiát tanult, majd a „kincses város” egyetemén történelem-filológia szakon diplomázott. Képességeit igyekezett kifejleszteni, hogy népünk ifjú nemzedékének jó nevelője lehessen.

Csíkszeredában geológus mérnökként kezdett dolgozni, de életeleme a tanítás volt. Ezért Lövétére ment tanítani, s az ottani iskola katedráját, amikor alkalom nyílt, hogy a szülőföldjén tanítson, haza tért, mert benne is zsongott, amit Petőfi vallott a Fekete kenyér c. versében: „De semmi az! csak add elém, anyám,/ Bármilyen barna is az a kenyér./ Itthon jobb ízű énnekem/ a fekete, mint máshol a fehér.” 1975-ben megnősült, még ebben az évben meghal édesapja. Drága örökségként neki maradt édesanyja, Ági néni, akit még felköszönthetett 105.  születésnapján, február 9-én.  

Tibor tudta, hogy „az iskola: hely, ahol a műveltség módszeres és kritikus elsajátítása által kiformálódik a teljes ember.” (Kat. Isk. 26.) Vallotta: „Az iskolának az a dolga, hogy a diákot értelmének gyakorlására késztesse, fejlesztve az értelemnek az összefüggések tisztázására és az igazság fölfedezésére irányuló képességét és kibontakoztatva a tapasztalásra, továbbá az átélt bizonyosságok megragadására irányuló érzéket. Az az iskola, amely nem valósítja meg ezt a feladatát, s amely épp ellenkezőleg, előregyártott gondolkodási elemeket kínál fel, épp ez által akadálya lesz annak, hogy diákjainak személyisége kifejlődjék.” (Kat. Isk. 27.)

A kommunizmus alatt ő is szenvedett, mint nagyon sok pedagógus, de végezte a nehéz és igényes munkát. Egész személyiségével igyekezett nevelni. A „pályát” úgy igyekezett „végig futni”, amint azt a pedagógusok legfontosabb életelve tartja: „A gyermek eszéhez csak a szívén keresztül lehet eljutni.”

Meg volt benne az a belső látás, amit Dsida Jenő, Templomablak c. versében megfogalmazott: „Ó, titkok titka: / a földön ittlent / belülről nézzen / mindenki mindent,/ szemet és szívet / és harcot és békét! / Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr / a belülről látók / fényességét!”

Az 1989-es fordulatkor a Megmentési Front elnöke lett, a változás utáni első polgármester. De az új rendszer is sok csalódást okozott neki, ezért 1992-ben Csíkszeredába ment tanfelügyelőnek. Földrajz- és vallástanárok segítője 2003-ig, amikor szívműtéten esik át. Majd sugárkezelés és további kórházi kezelésekre került sor. Szívósságára találó Tóth Árpád vallomása: „Összeszorítom ajkam, ha nehéz /A kín, mert tudom, tied az én harcom, /És győztes távolokba néz/ Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.” (Isten oltó-kése).

Tibor testvérünk élete, tanúságtevő élet volt a családban, az iskolában és a városban. Tagja lett a Romániai Kereszténydemokrata Mozgalomnak, a Történelmi Vitézi Rendnek, az Erdélyi Szent György Lovagrend nagypriorja majd tiszteletbelije, egyházközségi- és városi tanácsos, 2002-ben alapító tagja és elnöke a csíkszeredai Márton Áron Katolikus Férfiak Szövetségének. 

Szobormegáldás 2016. május 15.

2004. november 17-én nyílt levélben szólt a magyar szavazókhoz: „Egyikünk sem felelős azért, hogy 1920. június 4-én Trianonban megkérdezésünk nélkül átrajzolták az ezeréves Magyarország határait. Azóta a mostoha sorsban elviseltünk mindent, de számunkra, ami magyar az mindig Szent volt és Igen. Nemcsak akkor, mikor a hozzánk jövő anyaországi rokont rejteni kellett, hanem most is Szent és Igen, ami magyar!

Tudjuk, hogy a hitetlenséggel Isten ellen, a szeretetlenséggel embertársaink ellen, a reménytelenséggel nemzetünk és jövőnk ellen vétkeznénk. Van időszak, amikor az áldozathozatallal nyerünk, de az áldozatnélküliségben mindent elveszítünk. Márai Sándor üzenete bárcsak megérintené a szavazó testvérek szívét: Önmagunk előtt nem szabad megbukni!

Szent István királyunk őseink elé szent és nagy eszmét állított, és ez az eszmény fogott össze bennünket 1000 éven át. E szent hazában dolgoztak eleink, védelmében vérükkel adóztak, és sorsának alakításában egész szívvel osztoztak, ahogy a Szózatban is valljuk.

Szent István királyunk Szűz Máriára bízta jövőnket, azóta oltalma alá menekülünk, és bölcsességért esedezünk azok részére, akiknek hatalom adatott.”

A férfiszövetség 15 éve alatt nemcsak a kétheti és nyáron a havi találkozókon vett részt, hanem több közös kezdeményezésnek, konferenciának is részese volt. Örömmel vett részt a Márton Áron szobor-kompozíció felavatásán, melynek első kezdeményezője és kivitelezésének részese a Férfiszövetség volt.

Legutóbb otthonában találkoztam, amikor az a jelképes „vörös bor” is előkerült. A szoba környezetéhez kötve, betegen is volt humora, miközben a földi élet végállomására készült. Ezen vallomását jól érzékelteti, Bartalis János, Végállomás felé c. verse:

„Szent Teremtőm! Oly rövid az élet, hogyha

Egyebet sem, csak jót cselekednénk, akkor is

Egy szempillantás alatt elrebben!

Nem érdemes ezt a maroknyi életet mások

elkeserítésével és elszomorításával eltölteni.”

Gyászoló Család, Gyászoló Testvéreim! Kedves Pedagógusok!

Borszéki róm. kat. templom

Tibor testvérünk szombaton délelőtt életének 71., házasságának 42. évében a végállomásra érkezett. Vasárnap imádkoztunk érte, most pedig búcsúzunk tőle, mint férjtől, gyermektől, édesapától, apóstól, apatárstól, rokontól, jóbaráttól, szomszédtól, ismerőstől és egy igazi pedagógustól. Ezért kötelességem szólni a pedagógus hívatásáról is.

A gyermekek életadói a szülők, ezért őket terheli Isten és emberek előtt a nevelés súlyos kötelessége, és el kell ismerni, hogy ők az első és legfontosabb nevelők. Ők tanítják a gyermeket szeretni és jó embernek lenni. E nevelői feladat annyira jelentős, hogy ha hiányzik, alig pótolható.

A család az első iskolája azoknak a közösségi erényeknek, melyekre minden közösségnek szüksége van. A keresztény családban tanuljuk meg a hit szerinti életet, ismerjük meg az Istent és imádjuk őt; a családban tanuljuk meg szeretni a felebarátot és a család által alkotunk képet az egészséges emberi közösségről és az Egyházról; végül a család vezet be minket lépésről lépésre a polgári közösségbe és Isten népébe.

A nevelés elsősorban a család feladata, de ebben rászorul az egész társadalom támogatására. A társadalom feladatai közé tartozik, hogy sokféle módon támogassa az ifjúság nevelését: szervezze meg a nevelés művét a szülők óhajának figyelembe vételével és az általuk nevelői feladattal megbízott személyek jogainak és kötelességeinek tiszteletben tartásával.

A vatikáni zsinat Nyilatkozat a keresztény nevelésről (Gravissiumus Educationis Momentum, 1965. okt. 28.) okmányában kiemeli az iskola fontosságát. „Valamennyi nevelési eszköz között különleges jelentősége van az iskolának, mely küldetéséből fakadóan miközben kiműveli az értelmi képességeket, kifejleszti a helyes ítéletalkotást; - bevezet az előző nemzedékek által megteremtett kulturális örökségbe: erősíti az értékek iránti fogékonyságot; - előkészít az életpályára; - növeli a kölcsönös megértéshez szükséges érzéket azzal, hogy a különböző természetű és származású növendékek között baráti közösséget alakít ki; - ezen felül egy olyan középpontot jelent, melynek munkájában és fejlődésében részt kell vennie a családoknak, a nevelőknek, a kulturális, polgári és vallási szervezeteknek, a polgári társadalomnak és az egész emberi közösségnek.” (GE 5.)

Tibor testvérünk szép és felelősségteljes hivatást választott és fejezett be, aki a szülők segítőjeként és a társadalom megbízottjaként, nagy műveltségével nevelői szolgálatot teljesített az iskolákban és azon kívül is. Istennek hála, hogy e hivatás sajátos szellemi és szívbéli adottságait jól használta, nagyon gondos fölkészülése, állandó megújulási és alkalmazkodási készsége támogatta. A vállalt munkát áldásosan fejezte be. Az élet érettségije Tibor testvérünk, betegségedben és súlyos óráidban is jelesre sikerült. Az elvárások világában teljesítetted az evangéliumi kívánalmát: sóvá, fénnyé tudtál lenni.

Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóról, a szegények orvosáról jegyezték fel, amikor hosszas betegség után az orvosnak meghalt a legnagyobb fia, Ödön, aki a család szeme-fénye volt. Bár fia halála mély sebet hagyott az apa szívében, miután lecsukta annak szemeit, ezekkel a szavakkal fordult a drága halottat könnyes szemekkel körbeálló családhoz: „Most menjünk a kápolnába, és köszönjük meg a Jóistennek, hogy Ödit nekünk adta húsz éven keresztül!” Az orvos tudta, hogy az élet Isten ajándéka, amit neki meg kell köszönni.

Gyászoló Család! Gyászoló Testvéreim!

Köszönjük meg a Jóistennek, hogy Tibor testvérünket nekünk ajándékozta. Legyünk hálásak azért, hogy közöttünk élt, hogy sokszor megtapasztalhattuk jóságát, szeretetét, segítségét. Viszonozzuk most imádságunkkal és szentmise felajánlással. 

Jézus Krisztus ígéretében bízva, hisszük, hogy a legkisebbektől a legnagyobbakig tett szolgálatáért, megkapta jutalmát. És járjon közben az itt maradt szeretteiért.

Dániel próféta szavai vigasztalnak minket, amikor elbúcsúzunk tőled Tanár úr: „A feltámadáskor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12, 3).

Kedves Tibor, az örök világosság fényeskedjék neked. A viszontlátásra!

Darvas-Kozma József

Borszék, 2017. február 28-án.