Ft. Portik-Bakai Sándor fölötti gyászbeszéd

Ft. Portik-Bakai Sándor temetése – Szentegyháza, 2017. február 13.

D. a J. Kr.!

A papi szolgálat legnehezebb része a temetés. Emberi mércével mérve minden temetés veszteség, fogyás, sőt a legsúlyosabb: kihalás! Péntek délelőtt egyik paptestvérem, Sándor atya halálhírén megrendülve mondta: „valamit kellene tenni azért, hogy megállítsuk népünk pusztulását, halálba menetelését.”

Az evangéliumban hallottuk, hogy Üdvözítőnk könnyekre fakadt barátja, Lázár sírjánál Betániában. De isteni hatalmánál fogva a négynapos halottat életre szólította, ahogy azt Jairus lányával és a naimi özvegy halott fiával tette. (Jn 11,17-44) Igaz, őket e földi életre támasztotta fel, akik később meghaltak.

Jézus Krisztus azért tette mindezt, hogy megmutassa isteni hatalmát és ezzel tanítványai hitét megerősítse.

Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet megállítani egy nép pusztulását? – ebben az evangéliumi részben a mi Urunktól meg is kaptuk a választ: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?”

Sándor testvérünk papi jelmondata: „Vive sicut credis!” vagyis „Éld meg a hitet!” Légy Krisztus tanúja.

          Tisztelt Gyászoló Család!

          Gyászoló Testvéreim!

       Megköszönjük a mindenható örök Istennek, aki nagyoknak és kicsiknek gondját viseli, hogy hatvanhárom és egyharmad éven át gondját viselte itt pihenő Sándor testvérünknek.

Azt mondtad, Uram: „Az én útjaim nem a ti útjaitok.” (Iz 55,8) Ezeken a te útjaidon vezetted őt. Vezetted akkor is, mikor ezek az utak a kisgyermeket a csutakfalvi és gyergyóremetei templomba ministrálni vitték. Akkor is, mikor ezek az utak a négy testvér – Rozália, Dezső, Sándor és Antal – iskolába vivő útjai voltak. Vezetted ott is, ahol a világ hallani sem akart Rólad, mikor ő is keveset tudott útjaidról, és saját magát is csak az ösztönös lelkiismerete vitte.

Vezetted, Uram, a kommunizmus éveiben, főleg 1972-ben, mikor a megtalált életúton a Te nyomodban elindult. Neki egyenesek voltak, mert „… egyenesek az Úr útjai, azokon járnak az igazak, de a gonoszok elbuknak rajtuk..” (Oz 14,10) Ő pedig igaz emberré érlelődött a gyulafehérvári  Teológián. Az igaz ember jellemzője az igazságosság és a szeretet. Igazságos volt, mert mindenkin akart segíteni, üdvösségüket akarta szolgálni papként, szeretetben.

       A felszentelt pap legfőbb álláshelye a szószék és Isten oltára, ahol áll, térdel, leborul vagy fekszik. 
Portik-Bakai Sándor paptestvérünk 17 társával együtt a diakónus szenteléskor a gyulafehérvári székesegyház oltára előtt állt és leborult a földre, egy év múltán ugyanezt tették a papszenteléskor.

Ezt tette Sándor testvérem, aki az Úr Jézus hívására igent mondott és elkötelezettségről tett tanúságot, amikor 1978. június 18-án, Péter apostolhoz hasonlóan vallotta meg: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,15) Az akkor tett elkötelező hitvallásra adta meg a legfőbb Pásztor – Isten Szolgája Márton Áron jelenlétében – a szentelő dr. Jakab Antal püspök kézfeltétele által a papi rend szentségét és az ezzel járó missziós küldetést: „Legeltesd bárányaimat!” - „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-17) megbízással.

          Utána az oltár körül folytatódott élete: mikor állva, máskor meg térdelve, és nagypénteken a földön arcra borulva. Ezt tette 39 éven át.

          Kezdte Gelencén 1978. szeptember 1-jével, majd folytatta 1981. okt. 9-től Kerelőszentpálon mint plébános. Hat éven át szomszédok voltunk, ekkor szövődött barátságunk. A szórványban az apostolkodás egyben a legnagyobb népmentés. Becsülte és összefogott azokkal, akikben felismerte, hogy a közösség érdekében tesznek, azt erősítik: legyen az felnőtt vagy iskolás, szegény vagy gazdag, magyar vagy cigány. Senki sem foglalkozott annyit ott a cigány gyerekek tanításával-nevelésével, mint ő. Az értelmiségiek részére lelkigyakorlatot szerveztünk, amikor bajba is keveredtünk. Egymást segítettük a nyári közmunkákban úgy a kerelőszentpáli, mind a mezősámsondi és az ákosfalvi templomok renoválásánál. El-elkövettünk kisebb-nagyobb huncutságokat, azzal vigasztalva magunkat, hogy zsarnokság idején a kénytelenségek szükségállapota van érvényben.

          A hagyománytisztelet késztette a Haller kastély pusztuló értékeinek megmentésére. A plébánián Múzeumot rendezett be, mert tudta, hogy ezek a darabok, festmények nemzetfenntartó erőt jelentenek, az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra részei. A világ minderről semmit sem tudott.

1987. szeptember 4-től Szentegyháza lett a végállomása. Ez a község, ahol IV. Béla király is megfordult. S a tatárjárás után elkészítette a „rakott” utat, amit Béla király útjának is neveznek, amely felvisz a Bélavárig. A vár alatti részen helyezkedtek el a lövők (Lövéte), és részben az országút biztonságát felvigyázó székelyfaluhoz telepített várnép egy része, akik a kun Olas törzsből voltak (Koncsag, Iloncsuk/Ilonka, Olas/Olasz nevű családok). Így lett Szentegyházasolasfalu, melynek nevében az s betű torlódó mássalhangzó és nyelvünk kidobta. E közösség őrszolgálatot is teljesített. Néha villámcsapás vagy emberi gondatlanság következtében a falu leégett, de egyet megtanultak az itt lakók: ha van hitük, bizalmuk Istenben, akkor az üszkös romokon újraépíthetik portájukat. Ezért köszönnek e falvakban így az emberek: Isten maradjon!

          Ez az egyházközség szomszédaival együtt hűséges maradt a római katolikus hithez a reformáció idején. A csíkiak segítségével 1567. május 17-én, pünkösdszombatján a Hargitán, a Lónyugtatónál a fejedelem térítő seregét szétverték, hitünket így védték meg, őrizték és adták tovább. Ez évben van 450. évfordulója. Erről tanúskodnak: a szentegyháziak panaszlevele, melyet 1571-ben írtak Báthori Istvánnak; az 1581-ben kelt kolozsvári jezsuiták feljegyzése; valamint az 1735-ben a szentegyháziak és a csíkiak levele, amire a GyÉL-ban 2010. ápr. 12-én rátaláltam.

          Sándor atya papi jelmondata: „Vive sicut credis!” vagyis „Éld meg a hitet!” Légy Krisztus tanúja, itt is találkozott a falu hithűségével és hagyományával. Nemcsak a Szent Gellért Házat alapította meg, hanem az egyházközség épületeit renoválta, tájházat létesített falusi kultúránk megóvására. Kultúrértékeink felélesztése, a Szent Erzsébet dráma, a Passió és a Filharmónia mind a szívügye volt. Vigyázott a rendre, a pontosságra, végrendeletével is olyan példát hagyott, amit bárki megcsodálhat. Minden vagyonát az egyházközségre hagyta. Míg az emberi értékeket szem előtt tartotta, addig is építette lelketekben Isten országát.

          Gyászoló Testvéreim!

          Sándor atya most a szentegyházi templom oltára előtt, a megváltó Jézus Keresztje alatt a ravatalon fekszik. A kereszt alatt, amely azt mondja: „Aki jobban szeret téged mint én, azt jobban szeretheted mint engem!” (Tövisi feszület felirata) 
30 éven keresztül, mívesnap és vasárnap, híveiért-híveivel együtt mutatta be a legszentebb áldozatot, a szentmisét. Odaadó szolgálata ideje alatt az egyházközség második nemzedékének is kiszolgálta a szentségeket: kb 1200 gyermeket keresztelt és folyamatosan tanította őket. Osztozott mind hívei, mind népünk örömében és bánatában, imádkozott értük reggel, délben, este. Tanított, esketett és vigasztalt a három évtized alatt, miközben egy falunyi székelyt elkísért a temetőbe.

Miből merített mindig vigasztalást sok évtizedes munkájához, küzdelméhez?

Meg kell nézni kevés pihenésének állandóan visszatérő, sokszor elolvasott könyveit: a Szentírás, Jézus élete, Krisztus követése, Szent Ágoston Vallomásai és a könyvtára. A liturgia, a lelkiségi találkozók és a Rosa Mystica csoport.

          A világ minderről semmit sem tudott. De hála légyen az Úrnak, hogy mint az ő egyszerű barátja, a szentség mélységéig bizalmasa, predikáció formájában elmondhatom. El kell mondanom, mert a Szentírás szerint, ha mi nem beszélünk, a kövek fognak megszólalni, a pusztulás fog beszélni helyettünk. El kell mondanom, amikor itt állunk drága testvérünk koporsója mellett.

          Ő a helyi egyház egyik hangosan is imádkozó paptestvére volt. Az imákat tanító, magányában imákat mondó és a templomban közösen imádkozó pap volt.

Talán azt mondhatnám: beszédes volt az ajka, hogy istendicséretet zengjen a hangja. Persze ez a beszéd inkább kérő, hálaadó és engesztelő volt... De a dicsőítés hangját is megcsendítette a lelke a Márton Áron hegyi lelkigyakorlatok alkalmával.

          Nekünk a tanítása, tettei szólnak és az élete. A megélt hite! Vivere sicut credis! Légy Krisztus tanúja!

Gyászoló Testvéreim!

Még két hete sincs, hogy február 3-án, elsőpénteken e falu szülötte, Ft. Vitus Lajos paptestvérünk temetésén, Sándor plébános volt a főszertartó. Ő szólt hozzánk ettől az ambótól. Majd a templom előtt míg felfejlődtünk, mellém állt és közölte úti tervét, valamint a jövőre vonatkozó elgondolását. Barátsággal váltunk el a temetés után, s még ötödik nap sem telt el, már is véget ért  földi pályafutása. Fájdalmas, de most tőle el kell búcsúznunk.

          „Minden pap elvesztése fájdalommal tölt el, de ugyanakkor vigasztaló számunkra, hogy élete és munkássága által Isten kegyelmekkel, hittel és iránta való szeretettel árasztotta el az ő népét. Ezért mondunk minden papi ravatal mellett köszönetet a szent Istennek.” (Temetési szertartáskönyv 46)

          Most itt vagyunk koporsója mellett, hogy könyörgő szavunk hasson az égbe: Istenem, fogadd el hű szolgádat, aki a te dicsőségedet szolgálta és mozdította elő a lelkek vezetésével. És ne némuljon el az ő ajka, amely négy évtizeden át zsolozsmát, rózsafüzért imádkozott, és nyíljék meg szentjeid körében, hogy örök dicsőítője legyen szent Felségednek! Ezt a bizakodó kérést pedig azért terjesztjük mennyei Atyánk eléd, mert élő hittel hisszük: nem hal meg az, akiknek nyelve Isten szeretetét kérte földi életében, keze pedig az embertársait segítette.

          „Esedezve kérjük Atyánk, Te a legfőbb Pásztorunk, adjál papi hivatásokat és küldj nekünk papokat, akik igédet hirdessék, szentségeidet kiszolgálják és nevedben népedet vezessék.”

          Gabriel Marcel, keresztény filozófus írta: Nem szerethetek anélkül, hogy ne kívánnám annak halhatatlanságát, akit szeretek! A szeretet azt mondja: örvendek, hogy vagy, akarom, hogy légy! Valakit igazán szeretni annyit jelent: Te nem fogsz soha meghalni! Isten éppen ezt jelenti ki nekünk Jézus Krisztusban: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11,25)

          Sándor papunknak add meg, Uram, dicsőségednek azt a fényét, melyet azoknak ígértél, akik sok embert tanítottak: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3) Mert egész életének alapja a hit volt. Hitt Istenben, hitt Krisztus Egyházában, hitt a munkájában, hitt a munkatársaiban, hitt a székely fiatalságban, hitt a népe boldogulásában és értékteremtő lett.

          Arra a kérdésre, mit lehet tenni azért, hogy megállítsuk népünk pusztulását, halálmenetelését? - egy tanszékvezető tanár 23 évvel ezelőtt Budapesten tett törvényszerű megállapítását idézem: „politikai széttagoltságba, diaszpóra-létbe taszított kultúrákra jellemző módon a hagyomány, az apák hitének a megőrzése és továbbadása a legfontosabb!”

          Akik itt összegyülekeztünk, vigyük magunkkal, az Úr egyszerű hívőjének, Sándor atyának hitvalló életét. S mindnyájatok papbácsijának hitvalló életét pedig vallja továbbra is, de tudatosabban az élni akaró Szentegyháza apraja-nagyja a maga sajátos módján.

Részesítsd, Urunk, Sándor pap szolgádat, testvérünket szent színed boldogító látásában.

Sándor fájó szívvel így búcsúzunk tőled: a viszontlátásra a mennyben!

Egymástól pedig elköszönünk: Isten maradjon! Ámen.    

Darvas-Kozma József   
**

Ezrek kísérték végső nyughelyére Szentegyháza plébánosát