Lesz-e tovább?

Az ember egyetlen lénye a földnek, aki képes rákérdezni saját létének értelmére. Választ sokat kitalált már, de egyik sem bizonyult megnyugtatónak. Gyakran feszítik nagy célok az emberiség és az egyének keblét, de mindig kiderül, hogy mégsem a végső válasz arra, miért élünk. Annyit kiderített már az ember, hogy ő maga egy hosszas evolúció eredménye: az ősanyag bennünk jutott el az öntudatra ébredéséig. De mire ez a fejlődés? Lesz-e tovább? És ha igen, merre? Emberileg megválaszolhatatlan kérdések. 

Maga Isten adta tudtunkra a megoldást. A kinyilatkoztatás választ ad az élet értelmére is, értelmetlenségére is. Mindazt, ami van, a Teremtő tervezte és hozta létre. Nem egyszerre, hanem folyamatosan tökéletesebb fokozatokban, így a teremtett világ művészi alkotás, Isten tökéletességének a visszfénye. 

Amikor az evolúció elért az emberig, Teremtőnk a fejlődést más síkba ugratta át. Az emberben megjelent, ami az anyagban nincs jelen, a szellemiség. A teremtésnek új síkba ugratása abban állt, hogy míg a természetes ember csak tükrözi Istent, jobban, mint az anyagi valóság, a természetfeletti létsíkba emelt ember már részesült is az isteni természetben. Vagyis az emberi életben megjelent a kegyelem élete, a részesedésszerű isteni élet. Ez volt a fejlődés továbbja, ez folytatódott volna a mennyei életben. 

Isten ekkor megkérdezte, hogy teremtménye akarja-e ezt a továbbot. Elfogadja-e az ember a meghívást a Szentháromság belső életébe. 

Az ősszülők bűnbeesése a válasz, ami azt jelenti: nekem nem kell Isten világa, mert abban Isten parancsol; majd leszek én a magam világának istene. 

A Teremtő nem tesz erőszakot a maga alkotta emberi szabadságon. Ha nem, akkor nem. De hogy mire megy az ember ezzel a nemmel, azt magának kellett látnia. Rá kellett jönnie arra, hogy hiábavaló istenesdit játszania annak, aki nem Isten, hanem önmagában – Isten nélkül semmi, értelmetlenségre ítélt valaki. 

A természetet maga alá gyűrte az ember, de meg kellett tapasztalnia, hogy az emberi keretek között való bármilyen fejlődés (tudomány, technika, társadalmi berendezkedés, gazdasági élet, művészetek, stb.) még nem az igazi tovább. Önerőből nincs evolúció! Nem léphet be a saját természetét meghaladó világba, ahová pedig már meghívta és felemelte Teremtője. 

Egyetlen reménye maradt: Isten megbocsátó irgalma. Az, hogy még egyszer kérdez, és új lehetőséget ad az igent mondásra. Erről szól az olvasmány is (Kiv 17,3-7). „Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” 

Isten irgalma új Ádámot küldött, Jézust, akiben Atyánk megkapta az emberiség igenjét a természetfeletti továbbra. Ő adja az örök életet adó kegyelem vizét – ami a Szentlélekre vonatkozik. (Jn 4,5-42) A Szentlélekkel pedig kiáradt lelkünkbe Isten szeretete. (Róm 5,1-2. 5-8) A misében Jézus „igenjét” mondjuk ki, ezért újítsuk meg a Szentlélekkel való kapcsolatunkat. 

„Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé.” Jn 4,14.