Bírod-e János?

Különösnek látom a Krisztus világa folyóirat július-augusztusi számának borító fotóját. 

Ez egy másik eseményt juttatott eszembe. Boldogemlékű Portik Mária Silvina (1910-1992) szatmári irgalmas nővér mesélte három évtizeddel korábban. Kongregációjukat Isten Szolgája, Hám János püspök alapította 1842-ben, amelynek szellemi atyja Páli Szent Vince. A szatmári irgalmas nővérek száma folyton növekedett, ezért egymás után nyitottak iskolákat, szerveztek árvaházakat, szociális otthonokat, építettek kórházakat. Megtalálták az utat a börtönök foglyaihoz, s elindultak a távoli kínai misszió felé is. Az alapító elgondolása szerint a nővérek célja: nőnevelés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, de nem csupán kórházakban és intézményekben, hanem mindenütt megkeresve a szegényeket, elhagyatottakat és betegeket.

Az irgalmas nővérek az Úr Jézust szolgálják minden embertestvérükben. 

A nővérek őszinte alázata, közvetlen egyszerűsége és segítő, nagylelkű szeretete tucatszámra vonzotta a székelyföldi leányokat a szatmárnémeti anyaházba, mely épületegyüttes ma is megkapó. Mivel az alapító püspök szívén viselte az anyaház ellátását, ezért külön gazdasági udvarról is gondoskodott. A zárda szelleme az ott dolgozó emberekre is hatott. Többek között ilyen volt egy dolgos, szűk szavú, János nevű állatgondozó. Rendezte az állatokat, örvendett, ha kár nem érte állományát. Mindezért különös módon fejezte ki háláját és engesztelését Isten iránt. Minden évben, amikor elkezdődött a nagyböjti szent idő, akkor János minden pénteken levette az istálló ajtaját és a vállára vette, mint Jézus a keresztet. Ő azzal indult el, mondta a maga imáját és úgy kerülte meg a város központjában a zárda épületegyüttesét. Néha akadt egy-két csipkelődő ember is, aki megkérdezte tőle: Bírod-e János? – Bírom, hát! – felelte röviden és folytatta a maga útját.

Nathan Arrington 2016-ban készült fotóján egy amerikai kiadású „Jánost” látunk, aki vállán viszi az összecsavarozott keresztet a templom melletti parkban. 

Ez a „János” bírja a keresztet, a kereszt szára alatt fölfele, a távolba néz és mosolyog. Arca biztonságot sugall, mintha üzenné a földet néző embereknek: A keresztben van az üdvösség! Tettével meglepte a padon pihenőket, akik most nem maguk elé néznek, hanem őutána, közben a kereszt látványa a kérdések hosszú sorát indítja el bennük. A háttérben talán róla készített fotóját nézi egy színesbőrű alak. Baloldalt többen is elmennek mellette, de két munkás megáll, mosollyal arcukon valamit hozzá intéznek, de ő fölfelé a távolba néz, mintha Dsida Jenő versét mondaná.

Nyár van. Nagy szabadság. Szabadságolás. Hegyek, vadászat, fürdőtelepek, tengerpart... és azután? Hogy ne lehorgasztott fejjel járjunk, hogy ne csak a pillanatot akarjuk vagy a látványt lekapni, valami minket is meglep, figyelmeztet, hogy jusson eszünkbe Jézus mondása: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,23k)

Macedonius, a remete már 45 éve élt az erdő sűrűjében, az egyedül épített kunyhójában. Csak a madarak éneke törte meg az erdő mély csendjét. Egy nap azonban zaj ütötte meg a remete fülét. Egy vadász állt előtte, aki nézte-nézte ezt a szegényes otthont és lakóját, és nem tudott betelni vele. Mikor meglepetéséből magához tért, megkérdezte a remetétől: „Te Isten embere, mit keresel itt a vadonban?” Macedonius jóságosan ránézett a vadászra, majd így szólt: – „Szívesen megmondom, de először te mondd meg, mit keresel itt?” – „Vad után szaladok, és addig nem nyugszom, amíg el nem kapom.” – „Én meg Isten után szaladok, és addig nem nyugszom, amíg el nem érem. Nos, ki cselekszik bölcsebben?” A vadász elgondolkozott, és beszélgetésük után Macedoniushoz szegődött.

Ma az élet lett olyan sűrű, mint egykor a vadon. Benne szenvedélyektől űzve, délibábokat kergetve rohanunk... Csendes pillanatainkban Isten teszi fel az élet bölcs kérdését neked, nekem: Jó irányba halad-e életed? - Felelj!

Úgy érzem, jó dolog Jánosoknak lenni, akik Istennel beszélgetve, viszik a maguk keresztjét. S netán megkérdezné: Bírod-e János? Milyen jó lenne azt felelni: a Te kegyelmeddel, igen!

Minden kedves Olvasónak kegyelmes nyarat kívánok munkatársaim nevében is, a főszerkesztő,

D-K. József