Október 23. Csíkszeredában 2o17-ben.

Tisztelt ünneplő és emlékező székely Testvéreim! 
A kisgyermekek jogosan kérdezik tőlünk: Mit ünneplünk? 
A felnőtt pedig: Mi 1956 igazsága?
1956-ról először a családunkban hallottam, mikor a felnőttek beszéltek róla és amikor a Szabad Európa rádiót hallgatták szüleim. 1961-ben már falunk Könyvtárában kíváncsian lapoztam és olvastam a kommunisták által kiadott „Az 1956-os ellenforradalom és leverése” című brosúrát és könyvet – tudva azt, hogy az ellenkezője az igaz. Amikor budakeszin lakó rokonaink hozzánk látogattak, akkor is bővült ismeretem.

1)      1989-ig nem mondhatta el, nem írhatta meg senki nyilvánosan mindazt, amit számára a forradalom és szabadságharc jelentett. Legfeljebb családi körben mondhatták el emlékeiket, élményeiket. Egy emberöltő pedig túl hosszú kényszerű csend ahhoz, hogy kialakuljon a nemzeti köztudat és az események tudományos feldolgozása is eljusson bizonyos szintig.          

a) Így 1990 után sokan még azt sem tudták, mit ünneplünk október 23-án. Ráadásul a börtönviselt túlélők megnyomorított éveik alatt kialakították a maguk emlékvilágát. Idős korukra ragaszkodtak ehhez. Az ország azonban már más bajokkal, feladatokkal volt kénytelen szembenézni.

Azt is meg kellett tapasztalni, hogy aki a barikádokon kockára tette életét, a nehéz börtönévek után ritkán válik alkalmassá a sok szakértelmet kívánó társadalmi, politikai irányító szerepre.

            Nem tett jót 1956 igazságai felfedezésének, hogy a szabadság éveiben bizony számos és sokszor egymással vetélkedő szabadságharcos csoport, szövetség vallotta magát a forradalom és szabadságharc igazságai igazi letéteményesének. Aztán lassan elcsendesedett a vita, az egykori tiszteletre méltó harcosok megöregedtek, sokan el is költöztek már e világból. De most sem jutottunk közelebb 1956 igazságaihoz.        

b) Megszólaltak azok, akik meglepő „leleplezésekkel” kívánták felkelteni az érdeklődést.
- Az egyik ilyen terjedő állítás, hogy a forradalom egyáltalán nem volt spontán magyar akció, hanem a Szovjetunióban tervezték meg, onnan robbantották ki, hogy aztán leverhessék és így szilárdíthassák meg uralmukat. Igaz, hogy 1956 elején a szovjet kommunista párt XX. kongresszusán elhangzott leleplező Hruscsov-beszéd a sztálini időkről Kelet-Európa szerte  megrendítette a diktatúrát. Igaz, hogy még a nyáron eltávolították a szovjet vezetők Rákosi Mátyást és egyre leleplezőbb lett a magyarországi sajtó. Lengyelországban errefel népmozgalom hozta vissza a korábban kegyvesztetté vált Gomulkat. Feszült volt a légkör, ezért mozgósított a Szovjetunió.

Magyarországon a Rajk-perben is érintett magyar pártértelmiség és a később Nagy Imre-csoportnak nevezett pártellenzék szervezkedett nem a forradalomért, hanem – Nagy Imre hatalomba történő visszahelyezéséért. Arra azonban nem számítottak, hogy országos forradalomba torkollik az a tüntetés. „Aki ott volt a felvonuláson a Bem-szobornál és aztán a Kossuth Lajos-téren, és fogyatkozó számban még közöttünk él, az tudja, hogy már ezen a felvonuláson felhangzott a legendás „Ruszkik haza!” jelszó, és azt is, hogy Nagy Imre „Elvtársak” megszólításával hogyan vesztette el szempillantás alatt népszerűségét: „Nincsen elvtárs”. Amikor azonban azonosult a szabadságharccal, illetve a nemzetével, s hű maradt hozzá a haláltól sem visszariadva, akkor lett csak vezetővé.” – vallja Rosdy Pál.

-    A másik állítás is egyre általánosabb tévedés, hogy a szabadságharc valójában azért robbant ki, mert a Szabad Európa rádió adásai azt a reményt keltették, hogy az amerikaiak, vagy a NATO majd beavatkozik, és katonai segítséget nyújt. A Rádiónál tüntető tömegbe félreértésből az „ávósok” lőttek bele, ebből pattant ki a fegyveres harc, melybe a Magyarországon állomásozó szovjet seregtestek már első éjszaka beavatkoztak.            

2)   1956 igazságait keresve nem feledhetjük nemzeti himnuszunk, imádságunk megrendítő éneklését, melyben a nemzet feleszmélt, öntudatra ébredt. Olyan évek után, amikor a diktátor talán éppen Isten neve és az imádságos jellege miatt el akarta vetni Kölcsey himnuszát, (Kodály válasza: Jó nekünk a régi!) most megrendítő módon kezdte énekelni a nép!

Október 25-én délelőtt az utcasarkokon gúlákban, nemzeti zászlóval letakarva feküdtek a holttestek. A sokezres tüntetők körül állva őket mindannyiszor a himnuszt énekelték.

A ledöntött Sztálin szobor szétverése közben a Blaha Lujza téren összesereglő tömeg is minduntalan a himnuszt énekelte. Örült a megtöretett Egyház börtönökből szabaduló papjainak a bíboros prímásával az élen. Az imában és reményben egy volt nemzetünkkel és reménykedett az újjászületés és megtisztulás jövőjében.

1956 igazságaihoz tartozik az is, hogy október 23. nem gyásznap, hanem a jogos nemzeti feleszmélés, önbecsülés ünnepe. Mert október 23-a győzött. Csak november 4. a nemzeti gyásznap, a legyőzött és mégis győztes forradalom jegyében. 

3)      Az Új Ember Kiadónál 2oo6-ban megjelent „A katolikus egyház 1956-ban” című, 272 oldalas kötet Rosdy Pál szerkesztésében. A tanulmánykötet a forradalom katolikus megnyilvánulásait mutatja be, elsősorban a főpásztorok és a papok, kispapok tevékenységét, neves történészek, Balogh Margit, Soós Viktor Attila, Szabó Csaba elemző tanulmányainak kíséretében.

A szerkesztő Rosdy Pál (1932) történész, levéltáros, Táncsics Mihály-díjas újságíró, katolikus pap. 196o. júniusában szentelték papa, de négy hónap után letartoztatták, mivel egyetemistaként többek között a magyar egyház helyzetéről Ausztriában tanulmányt tett közzé, ezért két évet és egy hónapot raboskodott a márianosztrai börtönben. Szabadulása után is csak káplán maradt. (Írásait 1967-től a Vigília folyóirat közli, végül az Új Ember katolikus hetilap újságírója, szerkesztője lett. A Magyar Kurír munkatársaként, majd főszerkesztőjeként is sokat dolgozott az egyházi tájékoztatás területén. 1991-1994 között a Miniszterelnöki Sajtóiroda főtanácsosa volt.) Így vall önmagáról: „Hosszú életem során a boldog családi otthonban felnövekvő gyermektől a politikai rabig sok minden voltam. Életem két meghatározó eseménye azonban az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint a II. vatikáni zsinat volt.”

Az ​1956-os forradalom és szabadságharc a magyarországi katolikus egyházat is mélyen érintette. Nemcsak a főpapságot és a papságot, a férfi és női szerzeteseket, hanem az egész egyházat, tehát a hívő keresztény katolikusok millióit is. Ebben a teljes értelemben az egyház részt vett az október 23-i budapesti tüntetésen, az utcai harcokban, a vidéki megmozdulásokban, de a hősi halottak, a megtorlás idején kivégzett szabadságharcosok többsége is a katolikus egyház tagja volt. A kötet lapjain szembesülhetünk azzal, hogy a katolikus papság legnagyobb része „jól vizsgázott” 1956-ban. A hívőkkel együtt félreérthetetlenül álltak a nemzet és a szabadság oldalán, ugyanakkor igyekeztek megakadályozni minden önbíráskodást, és még a bukott hatalom embereinek is védeni a jogait. Lelkipásztorként viselkedtek.

A megtorlás idején igen nagy számban meghurcolt papok főleg azért szenvedtek a kommunista erőszakszervektől, mert azok rettegésben akarták tartani őket. A katolikus egyház megfélemlítése és rendőri megfigyelése, belső megtörése 1989-ig folytatódott.

a)   A korabeli dokumentumokat feldolgozó Balogh Margit, tanulmányában Mindszenty József hercegprímás szerepével foglalkozik. Részletesen elemzi a magyar katolikus egyházfő november 3-án este elmondott, később a kommunista hatalom propagandagépezete által tudatosan eltorzított, félremagyarázott beszédét. A történész rámutat, hogy a beszéd terjedelméhez képest keveset foglalkozott a katolikus egyház sérelmeivel, a hitélet problémáival. Mindszenty nemcsak az egyház, hanem a nemzet nevében és érdekében szólalt meg.

            Soós Viktor Attila azt emeli ki, hogy Magyarország megsegítése érdekében Mindszenty József bíboros nemcsak a Vatikánnal és a különböző külföldi karitász szervezetekkel vette föl a kapcsolatot, hanem Washingtonnal is. Politikai szerepre azonban nem gondolt, ugyanakkor természetesen kereste a válságból való kibontakozás útját. Pártalapításokkal, pártprogramokkal nem foglalkozott. Egyszerűen jogállamot, szabad választásokon alapú többpártrendszerű demokráciát kívánt.

            Szabó Csaba a forradalom leverését követően a hercegprímásnak az amerikai nagykövetségen töltött első napjait idézi fel, ismertetve Mindszenty József november 6-án írt végrendeletét, amelyben arra inti a nemzetet, hogy legyenek hűek 1956 szellemiségéhez, a szabad, független Magyarországhoz, legelsősorban pedig „Mindnyájan ragaszkodjatok a valláshoz, mert megtapasztaltátok, hogy mennyire felette áll a vallásos ember a vallástalannak. A katolikusok tekintsenek Rómára, a Szentatyára, a Kősziklára a nagy omlás között. Bízzatok gyermekien a mindenkor segítő Patrónában, a magyarok Nagyasszonyában, aki Isten Anyja s immár ezer éven át a mi édesanyánk is.”

b)   A kötet külön fejezetben mutatja be a Központi Papnevelő Intézet papjainak és kispapjainak a forradalom alatti tevékenységét. Ők a fegyveres diákok segítésében, megmentésében s a forradalom eszméinek terjesztésében vettek részt. Röplapokat terjesztettek és szerkesztettek, az egyház jogainak a helyreállítása érdekében. Végiglátogatták a kórházakat, lelki vigaszban részesítették a sebesülteket, és összeírták azokat, akiknek a családjuk nem tudott arról, hogy hol vannak. November 4-ét követően pedig segítették a szemináriummal szomszédos ELTE jogi karának épületében befészkelt fegyveres csoport tagjait abban, hogy elmenekülhessenek, papi és civil ruhát adtak nekik. Az MSZMP erőszakszervezeteinek megtorlása kíméletlen volt a forradalom leverését követően, a szabadságharcot bármilyen formában támogató papokat és kispapokat állandó félelemben tartották, illetve ügynöki beszervezésükkel próbálkoztak. Sok egyházi személyt vettek őrizetbe rövidebb-hosszabb időre, többeket börtönbe zártak, néhányat megöltek. A könyv felsorolja a papi és szerzetesi áldozatok neveit.

4)   Idéz a kötet Wittner Mária ’56-os halálraítélt, a Fidesz országgyűlési képviselőjének 1991-ben tett vallomásából, amelyben a forradalmárok keresztény indíttatásáról beszél. Így fogalmaz: „Ma is úgy gondolom, hogy az embernek hinnie kell. Aki hit nélkül él, annak reménytelen az élete. Én hiszek Istenben, de nem úgy, hogy örökké a mellemet verem. Ha hiszek Istenben, meg kell próbálnom aszerint élni. Az én életem nem volt valami fényes, de ha úgy látom, hogy rászorul valaki a segítségre, akkor boldogan segítek.”

A könyv mellékelte az Új Ember 1956. november 4-ei keltezéssel megjelent száma. Ennek egyik legfontosabb írása Mihelics Vidnek Az igazi forradalom című cikke, amelynek alapgondolata máig érvényes, a benne megfogalmazott remény sajnos még mindig megvalósulatlan: „Hitem és meggyőződésem szerint ez a forradalom sem a kocka alsó lapját, a gazdasági, a szociális, a biológiai vívmányokat fogja összébb faragni, hogy az építmény arányba jusson a magasság törpe voltával, hanem a szellemi értékeket fogja összhangzatosan magasba emelni. Nem zsugorodni fog, de kitágul ez a haza, a dolgozó magyarság annyi vérrel és annyi reménységgel, annyi könnyel és annyi munkával megszentelt hazája. Igen, mert ne feledjük, a kor parancsa az, hogy valóban szociális állam és igazi demokrácia bontakozzék ki nálunk és mindenütt, amely nemcsak anyagi javakban, de erkölcsi értékekben, nemcsak technikában és technikai civilizációban, de emberségben és szeretetben is egyre dúsabbá válik.” (Új Ember 2006)

Mihelics Vid próféciája, hogy „kitágul ez a haza, a dolgozó magyarság annyi vérrel és annyi reménységgel, annyi könnyel és annyi munkával megszentelt hazája” – valóra vált. 33 évvel 1956 után, 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, aki az Országgyűlés elnökeként átmenetileg ellátta a köztársasági elnöki teendőket is, Budapesten kikiáltotta a független Magyar Köztársaságot.

2010. május 31-én pedig valóra vált „kitágul ez a haza”, mert a Magyar Országgyűlés megszavazta a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtétel címet viselő törvényjavaslatot, ami június 4-én hatályba is lépett. Az Országgyűlés kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. Ezt követte a folyamatos visszahonosítás és honosítás.

5) Mi 1956 igazsága 2o17-ben?

Egyház és a mai világ viszonyát meghatározó keresztény elvek szerint, másokkal karöltve együtt éljünk és dolgozzunk, máskülönben egy arctalan szellemi és pénzhatalom törekszik szétverni a keresztény Európát.

A keresztény Európa szétveréséhez vezető négy nagy lépést már is megtettek:

-          az egyház elvetése,

-          Jézus Krisztus elvetése, 

-      Isten elvetése és

-          a keresztény államok megsemmisítése.

Négy évszámra hívnám fel Testvéreim figyelmét.

1517-ben Luther kimondja: Isten van, Jézus az Isten Fia, de a katolikus egyház nem kell.

1717-ben a londoni szabadkőműves páholy vallja, hogy Isten van, de Jézus Krisztust elveti, az egyház pedig reakciós. 

1917-ben Szentpéterváron az első ateista kongresszus kimondja: sem Isten, sem Jézus, sem az Egyház nem kell.

2017-ben Brüsszelnek a keresztény Európa sem kell: jöjjenek a migráns muszlimok és adnak nekünk is, ha nem kérünk akkor is! A világ rendje megbomlott. 

- Mit tegyünk?

- Igazodjunk 1956 igazságához!

Higgyünk Istenben, szolgáljunk törvénye szerint, akkor minden a javunkra fog válni. (1Tessz 1,1-5b) Ha nem lenne olyan vezetőnk, aki népünket vezesse, akkor kérjük Istent, mert előbb-utóbb ki fog emelkedni egy alkalmas ember, igaz addig szenvedni fogunk. Ha pedig van ilyen vezetőnk, akkor egy emberként álljunk mögéje, és egységben védjük meg szülőföldünket és a magyarság javát. 

Ne szűnjünk meg kérni nemzeti imánkkal: „Isten, áldd meg, a magyart! ... Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel!"  

          

Csíkszereda, 2o17.okt.23.

Darvas-Kozma József