Aki megszabadít

Jézus megszabadít - Egyik történelmi múltú városban húsvéti kiállítás nyílt kortárs művészek alkotásaiból. Volt olyan alkotás, amely mélyen megragadott, de volt olyan is, amelytől nemcsak én, de mások is megborzadtak. Magamban morfondíroztam, majd a szabadban szóltam is ismerősömnek, hogyan is engedhettek meg a szervezők ilyen képet kiállítani? Az alkotások zömét beragyogta a művészek hite, van feltámadás. Míg ez a furcsa alkotás horrorba illő, brüsszeli gender-elmélet szülötte.

Aki egy kissé jártas a művészettörténetben, az ismeri, hogy a III. század katakomba freskóitól napjainkig Jézus Krisztus ábrázolása nem más, mint az Isten megtestesült Fiába, az emberiség Megváltójába vetett hit művészi megjelenítése. Az Egyház a  II. nikaiai zsinaton (787) jogosnak ismerte el, hogy Krisztust szentképeken ábrázolják. Azt is kezdettől fogva vallja, hogy „a Megváltó látható alakjában a láthatatlan Istent ismerjük meg”. Krisztus testének egyéni vonásai Isten Fiának isteni személyét fejezik ki. Isten Fia a maga emberi testének vonásait annyira magáévá tette, hogy szentképre festetten tisztelhetők, mert a hívő, aki az ő képét tiszteli – mondja a zsinat – „benne az ábrázolt személyt tiszteli” (DS 601).

Ezután a Boldog Rupert Mayer kápolnánk Ajnádi Krisztus-ra gondoltam, amely az áldó Krisztust ábrázolja a Feltámadott örömével, mosolyával. A XVII. századi készítője és a torzó kiegészítője, Orbán Feri bácsi hittel művészit alkottak.

A képi ábrázolásokkal is úgy vagyunk manapság, mint az eredeti bűnnel, a sátán létezésével, a lelkiismerettel, úgy próbálják ábrázolni ezeket, mint babonaságokat, amiket ma már felülír a humán tudomány. Mások vallásos jámborság mögött mindenütt megszállottságról beszélnek. A két végletnek közös vonása, hogy Isten nélkül szemlélik az életnek ezt az oldalát, és mert félnek: tagadásba, rettegésbe, mások kárhoztatásába vagy éppen a reinkarnáció tanába menekülnek.

Ezzel szöges ellentétben van a szentek élete. Ők vallották, hogy földi életünk egyetlen, egyedi és megismételhetetlen. Felismerték, hogy alaphivatásuk a szeretet. Azért kaptuk az életet, hogy megtanuljunk szeretni, és így rátaláljunk az örök Szeretetre, Istenre.

Minden, ami a szeretetet megszegi az bűn. Létezik a gonosz, aki bűnre csábít, de Krisztustól az Egyházon keresztül megkapjuk a szabadulást.  

Ő hatékony most is, mint a kafarnaumi zsinagógában, amikor elhallgattatta a gonoszt és kiűzte a megszállott emberből. (Mk 1,21-28). Őróla beszélt Mózes a népnek: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked, a te körödből, testvéreid közül; őrá hallgassatok!” (MTörv 18,15-20) Jézus a szabadító, ezért osztatlan szívvel adjuk át magunkat neki. (1Kor 7,32-35) A szívünk mélyén levő Isten szeretetére figyeljünk, akkor mentesek leszünk minden földi megkötöttségtől.

„Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondoktól.” 1Kor 7,32.