+ Varga Zsolt

Varga Zsolt temetése 2018. szept. 8. - Csíkszereda-Csiba, Gyászbeszéd
Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Tisztelt Gyászoló Család! Gyászoló Testvéreim!

A művészetnek és a keresztény elmélkedésnek örök témája a Getszemáni kertben gyötrődő Jézus, amikor leborulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a ke­hely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26,39). Az Istennek emberré lett Fia könyörgött így mennyei Atyjához. A legszentebb összhangban volt ez az ima azzal az imával, amelyre Jézus tanította övéit: „Mi Atyánk..., legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10). 

Jézus Atyja nem távolította el a kelyhet, nem szüntette meg fiának a szenvedését. Utolsó órájában a kereszten függve Az igaz szenvedése és reménye című zsoltárt, a 22. zsoltárt imádkozta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46)  „miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? ” De Jézus utolsó fohásza mégsem ez volt, hanem ez: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Az apostolok igazában akkor értették meg Jézus szenvedé­sét, amikor Krisztus feltámadt.

Lázár feltámasztásakor ma­ga a Megváltó mondta: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4).

Elhunyt Zsolt testvérünk, akinek halála mindannyiunkat mélyen érint, nagyon közel állt hozzátok férj, édesapa, gyermek, testvér, vő, sógor, rokon, jó barát és ismerősként. Vele élve megtapasztaltátok és értékeltétek szeretetét, segítségét és gondoskodását.

Csíkszeredában született 1979. szept. 4-én. Szerető családban nőtt fel Veronka húgával. Iskoláit itthon járta, a Kájoni János Szakközépiskolában érettségizett. Szakácsként 8 évet sétahajón dolgozott. Onnan hazatérve pékséget alapított, majd megnősült, feleségül vette Keresztes Ritát. Szépen indult családi életük, egy fiú gyermekük született, a most 6 éves Dávid.

Zsoltnál 5 éve egy lappangó betegséget fedeztek fel és attól kezdve benne is megfogalmazódtak hasonló kérdések: Miért engem? Miért ilyen korán? Vagy a zsoltárossal mondva: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram, meddig rejted el arcodat előlem? Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond?... Tekints rám, Uram, Istenem, és hallgass meg! Adj világosságot szememnek, nehogy halálba szenderüljek... Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem” (Zsolt 13).

Nyomban jöttek emberi és isteni bátorítások. Minderről világosan szólnak, a szerettei választotta és a gyászjelentőben megjelent Örkény István sorai: „Sokszor tűnődtem: Vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”

A hosszú betegség keresztútját járó Zsolt testvérünk, különösen a 2 utolsó hónapban türelem­mel, szeretettel, szenvedését Jézus szenvedésével egyesítette. Reménye és megnyugvása , akárcsak most a miénk is, Jézus szavaiban rejlik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,1-4). Jézus tehát az útkészítő. Az ő útja és szeretete vezet el bennünket az örök hazába. Ott nyugalmat találunk.

Mi olyan sokszor imádkozunk könnyű, szép halálért, s elfe­ledkezünk, hogy gyermeki lélekkel belesimuljunk Isten te­nyerébe! Ez Zsoltnak megadatott. Mindig érezhette családja, szülei, testvére, rokonsága, komái és ismerősei szeretetét. Amilyen komoly próbatétel volt a hosszú betegség, olyan vigasztaló volt, hogy Zsolt testvérünk nem volt teher családja, szülei, rokonai számára. Nem kívánták a halálát. Együtt szenvedtek vele, mint a Szűzanya Szent Fiával.

A mi hálátlan világunkban köszönjük e családnak a törődés, az ápolás szép példáját, a hitvesi, a szülői, a testvéri szeretet hősi megnyilvánulá­sát!

Születésnapját pár órával túl élve, Kalkuttai Szent Teréz ünnepén, szept. 5-én az örökkévalóságba költözött. Megérlelt élet lett az övé. Szentségekkel ellátva, talán Teréza anya utolsó, megmentő imájával ajkán lépte át a földi és égi világ horizontját: „Uram! Vezess engem a halálból az életre, a hazugságból az igazságra! Vezess engem a kétségbeesésből a reménységre, a félelemből a bizalomra! Vezess engem a gyűlöletből a szeretetre, a háborúból a békébe! Engedd, hogy béke töltse be szíveinket, a mi világunkat és az egész világmindenséget! Béke, béke, béke.”

            Gyászoló Család! Gyászoló Testvéreim!

            Életünk gyümölcsét az Isten érleli meg. Tisztít és meg­szentel, hogy könnyebb legyen az ítélet órája, a számadás és szép s boldog legyen a halál utáni életünk.

Paul Cézannetől (1905), a neves francia impresszionista festő­től egy barátja, Demolins megkérdezte egyszer: - „Mester, Ön hívő?

- Hogyne volnék az! Hiszen különben nem tudnék fes­teni.

- Mi tartja ilyen jó erőben?

- A szentmise...”

A festő unokahúgának egy levélben pedig ezt írta: „Imádságaidba ajánlom magamat! Vigaszt és támaszt egyedül a vallásban találok!”

Zsolt testvérünknek és családjának is erőt adott a szentmise és a szentáldozás! Adjon továbbra is erőt és vigaszt az Eucharisztiából táplálkozás, hogy a mennyben találkozunk.

Egy ismeretlen szerző verssorai illenek elhunyt testvérünkre:

„Jöttél, majd halk léptekkel elmentél,

mint a föld átutazó vendége.

Honnan? Hová? Csak annyit tudunk,

Hogy Istenkezéből Isten kezébe”.

Mi pedig naponta gondolkodjunk el M. Conte vallomásán:

„Utas vagyok. A világ pályaudvar.

Ide mindenki érkezik, és indul tovább.

Életre való vagyok, de más életre, s hitem másfelé te­kint.

Nem verek itt végleg gyökeret...”

Szent Pál is arra int: „Tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek, Jézus Krisztusban.” (Róm 6,11)

            Gyászoló Család! Gyászoló Testvéreim!

            Egy szívvel-lélekkel imádkozzunk Zsolt testvérünk üdvössé­géért. Helyette mondjuk a Zsoltár szavával: „Az időm a te kezedben van.” (Zsolt 31,16) Te adtad az életet, Istenem, Te oltalmaztál az élet útjain. A te kezedben van halálom is.

Tegyük hittel, amilyen bizalommal és erővel tette Boldog VI. Pál pápa lelki végrendeleté­ben: „Tekintetemet a halálra és az utána következő dolgok­ra szegezem Krisztus világosságánál, mert egyedül csak ez képes fényével elűzni a homályt... Amikor tökéletesen és végérvényesen elszakadok a jelen élettől, úgy érzem, meg kell ünnepelnem a mulandó lét ajándékát, boldogságát, szépségét, sorsát. Mennyi ajándékot, hány szép és nemes dolgot, milyen reményeket kaptam ebben a világban! Most, hogy lenyugszik a nap, hogy ez az ideig tartó, ragyogó és drámai földi színjáték befejeződik és a függöny legördül, hogyan köszönjem meg még neked, Uram, a természetes élet ajándéka után, hogy ennél még magasabb rendűvel halmoztál el: a hit és a kegyelem adományával, melyben végül is menedékre talál továbbélő lényem?” (Paul Card. Poupard: Miért van pápánk?, 132).

A gyászoló család köszönje meg a jó Istennek, hogy ilyen gyermeket, testvért, férjet és édesapát adott nekik. Gazdag lelkének szépségét, szerete­tét és meg kell köszönni a hitét, a reményét! A közös imádságra így buzdít az Úr Jézus: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)

„Akik szeretnek, azokat szeretem, s aki keres, az rám is talál.” (Péld 8,17) A jó Istentől kapott adományokat: az életet, a tehetséget, a hit ajándékát ne csak a halálban értékeljük és köszönjük meg, hanem éljünk Istennek tetsző életet. Ámen.

Csíkszereda, 2018. szeptember 8.