Az a fény

Tapasztaljuk atyai jóságát - A Biblia nem értekezik Istenről, nem arra invitál, hogy beszéljünk róla, hanem hogy hallgassuk, és feleljünk neki azzal, hogy megvalljuk dicsőségét és szolgálunk neki. Ha megmaradunk az engedelmességben és a hálaadásban, akkor válik lehetővé megfogalmazni azt, amit a Bibliában Isten önmagáról mond. Isten nem egyformán beszél magáról az ó- és az újszövetségben, akkor, amikor prófétái és akkor, amikor Fia által szól hozzánk. 

A két szövetség közti különbség minden másnál jobban mutatkozik itt, és ezt okvetlenül tekintetbe kell vennünk, mert „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1,18) 

Amennyire vissza kell utasítanunk az ószövetség »bosszúálló« és az újszövetség »jó« Istenének eretnek szembeállítását, éppen annyira fenn kell tartanunk, hogy egyedül Jézus Krisztus tárta fel előttünk a két szövetség egyetlen Istenének titkát. Isten »kezdettől« létezik, nincs eredete. Isten nem alakul.

Minthogy Isten az első, nincs szüksége arra, hogy »bemutatkozzék«: Isten voltának puszta tényével hatalmában tartja az embert is. Megismerni őt annyi, mint ismertnek lenni előtte (Ám 3,2) és saját létünk forrásánál fedezni fel. Ha menekülnénk előle, akkor is érezzük, hogy tekintete üldöz (Zsolt 139,7). Senki sem képes teljesen elzárkózni Isten elől. 

Isten személyisége, magatartása, szándékai már akkor jellegzetesek és világosak, amikor az ember kezdi megismerni önmagát. Igaz, hogy csupán önmaga erejéből nem képes áthidalni azt a mélységet, amely közte és Isten között tátong, de ha elindul Isten megkeresésére, rá fog találni, mert Isten közelebb van hozzá, mint gondolná. Valahogy úgy, ahogy József Attila írta: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Ezért bátorította Pascal is kétkedő barátját: „A hit ostobaságával indulj el, és el fogsz jutni a megismerésre.” De a hit ostobaságára mindjárt a kezdetnél szükség volt, hogy a betlehemi jászolban fekvő gyermekben felismerjük a világ megváltóját. 

Biztosan állíthatjuk, hogy a hit nagyon halovány fénye is elegendő Isten felismeréséhez és életünk átalakításához. Miként Csanád Béla pap-költő írta egyik versében:  

„Holdas éji réten

ballagok magam.

Ki magára gondol,

mindig maga van. 

Csillagok a fűben:

jánosbogarak.

Ennyi fény elég, hogy

megtaláljalak.”  

Igaz, sokaknak ez a picinyke eligazító fény is hiányzik!

A választott nép maradéka örömében és bánatában sírva tér vissza, mert megtapasztalta Isten atyai jóságát. (Jer 31,7-9) Bánkódnak sok-sok hálátlanságuk miatt. Az Úr pedig kijelenti, hogy népe atyjává lett. A jövendölés az egyházban teljesedett be szellemi módon, amikor Jézus Krisztust megértő, együttérző és áldozatával közbenjáró főpappá tette. (Zsid 5,1-6) 

Mindaz, aki meg tudja látni Jézusban a Messiást, mint a jerikói vak (Mk 10,46-52), az már  Isten gyermeke.

„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”  Mk 10, 47.