A szent ha belép

 Az emberi értelem fénye csak természetes fény. Természetfeletti világosságot csak a hit ad, és részesít abban az ismeretben, amellyel Isten önmagát és a világot ismeri. 

A néprajzos Bálint Sándor mondta el, hogy írók, költők az ünnepről társalogtak, amikor költőbarátjuk, Szabó Lőrinc már nem bírta vergődését, s e szavakra fakadt: „Hitetlenségemben kutyául érzem magam. Mit, kutyául? Féregül!” És arra kérte hívő társaságát: „igázzatok le szeretetetekkel.” 

Akinek eleven a hite, annak életébe a bűnbánat kapuján belép az Isten, és Ő lesz élete egyetlen nagy valósága, akiért él, akiért bátran szembenéz a fájdalommal és a halállal. Megváltó nélkül nincs szabadulás a bűntől, nincs kiút, nincs öröm. 

Egy művészettörténész azt írta, hogy a csodálatosan szép görög szobrokon a harmonikus formák ellenére is valami megfoghatatlan bánat ül. A görög tragédiák pedig a meg nem váltott ember tragédiái. Bennük még a nem szándékos bűn is, szükségképpen kihívja a végzetet. Drámáik ezért olykor szinte elviselhetetlenül nyomasztóak tudnak válni számunkra. A görög ember nem ismerte a bűnbánatot, az újrakezdés lehetőségét. Az olykor sóváran áhított görög derű is csak látszat, csak felszín, mint a tenger kékje és az ég azúrja. 

Egyházunk az adventi komolyságban is örvendezésre szólít fel, amely a bűnök megbocsátását, a tisztulást, a feloldást, a szabadulást kínálja fel. Jézus tanítása evangélium, azaz jó hír, örömhír. 

Ez az öröm a megváltott, a bűneitől szabadult emberiség derűje. Az örvendezés nem mókázás. Lehet, hogy valaki folyton viccelődik, de igazi öröm még sincs a szívében. A másik talán csendes, mégis öröm melegíti a szívét. 

Az öröm mélyebben van a szívben, a vidámság a felszínen. A vidámság nem lehet meg a szomorúsággal, bánattal, de az öröm igen. Petőfi zseniálisan írta:  

„A bánat? egy nagy óceán. 

S az öröm? 

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.” 

A legmélyebb, legigazibb örömök közé tartozik az, amely a legyőzött fájdalomból fakad, türelemmel viselt szenvedésből sarjad. (Szof 3,14-18) A szülők öröme is a gyerekszülés fájdalmából fakad. Jézus születésének meghitt ünneplését a bűnbánatra hívás előzi meg, hogy az emberi világ nyitott legyen az isteni világ belépésére. (Lk 3,10-18) 

A “szent” ha belépik a “profán”-ba, a mindennapiba, az isteni szikra lángra lobbantja a szeretet tüzét, ragyogásba vonja a rongyos istállót, a szegény jászolt. Ilyen tűzgyújtás történik a vámszedők, a katonák és minden foglalkozású ember lelkében, ha megszületik bennük az emberszeretet. (Fil 4,4-7) 

Életünket a betlehemi fény vonja tündöklésbe, mert szeretet nélkül a karácsony is csak sötét barlang, szennyes istálló és rideg jászol. Az Isten világából hozzánk érkező Jézus lobbantja lángra a szeretet tüzét, és vonja isteni fénybe a rongyos istállót és mindazt, amit az jelképez.

„Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” Szof 3,16.