A szeretet mindenhatósága

Karácsony. Isten szeretete egy Gyermek szeretetreméltóságában nyilvánul meg a világ felé, hogy megértesse, mennyire szeret bennünket. Hogy az isteni parancsok útján haladjunk, nekünk embernek szükségünk van arra, hogy az Isten végtelen szeretetéről való meggyőződés szívünket kitágítsa. Ezért kell elmélyednünk a karácsonyi misztérium szemlélésébe, amint azt Szent János írja: „Az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz Isten szeretetében, az fenntartás nélkül, teljesen Istennek tudja adni magát, azzal meg is találja élete értelmét. Még emberi kapcsolatainkban is a leglényegesebb a szeretet. Szabó Dezső, Elsodort falu című hatalmas regényfolyamának Farkas Miklósa így fakad ki egyszer: „A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik.”

A 20. századi dráma egyik megújítója, Bertolt Brecht – A kaukátusi krétakör című drámájában, mely nem sokkal a háború vége előtt, 1945-ben készült el, bemutatja, hogy a legvéresebb időkben is élnek jó emberek. A történet Grúziában játszódik, polgárháború idején, amikor a kormányzó, Georgi Abasvili kivégzése után kitör a káosz, felesége, Natella fejvesztve, kincseivel menekül az országból, egyszülött fiát, a kis Michelt ottfelejti a felbolydult palotában. Gruse, a lelkiismeretes konyhalány – akinek aznap volt az eljegyzése – szíve megesik az elhagyott csöppségen, magához veszi és kimenekíti a felfordulásból. Menekíti a gyermeket, miközben rokonsága is kiutasítja, sőt saját életét veszélyezteti, de menti a gyermeket.

A gyermek, akit eleinte nyűgnek tart, egyre inkább a szívéhez nő, így amikor a háború végén visszatérő és gyermekét visszakövetelő vér szerinti anya megjelenik a színen, Gruse minden bizonyosságnál erősebben tudja, hogy nem akar megválni a 2 éves kisfiútól, akit sajátjának tekint azon egyszerű, tiszta és logikus oknál fogva, hogy ő mentette meg és ő nevelte fel Michelt.

Korrupt országban korrupt bíró elé kerül az ügy. Hiába a vér kötelékének elsődlegességére hivatkozó ügyvéd cifra szónoklata, az ügyben eljáró Acdak bíró megvesztegethető. Végül is próbát rendel el: krétával egy kört rajzoltat a földre és beleállítja a mit sem sejtő gyermeket, majd azt mondja, az a fiú igazi anyja, akinek van elég ereje ahhoz, hogy kihúzza a körből.

Húzzátok! – kiáltotta a bíró, de Gruse elengedi a gyermeket. Natella kormányzóné erőszakosan magához rántja a gyermeket. Az újabb próbánál Gruse ismét elengedi. Önzetlen, elengedő szeretete itt szó szerint nyilvánul meg: „Én neveltem! Tépjem szét? Nem bírom.” Acdak bírónak azonban ennyi bőven elég ahhoz, hogy eldöntse, kinek ítéli a gyermeket: „A bíróság ezennel megállapítja, ki a valódi anya. (Grusénak) Fogd a gyerekedet, és vidd el innen. Ne maradj vele a városban, ezt tanácsolom.”

Mennyire összecseng az ítélet a Szent Józsefnek szóló üzenettel: „Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját és menekülj Egyiptomba.” (Mt 2,13)

Testvéreim! „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz Isten szeretetében, az fenntartás nélkül, teljesen Istennek tudja adni magát, azzal meg is találja élete értelmét.

Így hitt és adta magát Krisztusnak Szent István első vértanú. Egyházunk elsőnek őt állítja a Betlehemi jászol mellé, hogy bemutassa gyermekeinek az Isten szeretetére adott leghitelesebb választ: a vértanúságot.

István (Sztefanosz = koszorú) diakónus vértanúságát feltűnő részletességgel Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedeteiben (6,1-8,2). A 6. és 7. fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

A hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt – aki Gamaliel egyik legjobb tanítványa és a rabbinikus bizonyítás mestere - ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. István a tett, a rend, az akarat embere. Megrázó szónok. Származása és műveltsége miatt alakja jelentőssé és veszélyessé nőtt! Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét, hogy a zsinagóga hívei, akik „ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Lukács az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a jeruzsálemi Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították - mert rövid időre gazdátlan volt a helytartói hatalom, ami kapóra jött a tömegszenvedélynek - és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: hamis tanúkat béreltek fel, hogy állítsák: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!” (ApCsel 6,11-13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12).

Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését. Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették.

István tanúságtevő védőbeszéde a villámok tüzes vonalaival rajzolja ki az üdvtörténetet Ábrahámtól Mózesig, majd Jézusig. A beszéd súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott ül az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59) István vére nem omlott hiába. Úgy tűnik, hogy ez volt a Saul megtéréséért kiontott vér. (Diós és Ijjas nyomán) 

István vértanúsága is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állt. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. A szenteknek nem a hatalom kell, hanem az Igazságon alapuló szeretetszolgálat. Maga Jézus is így fogta föl életét: „az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét” (Mk 10,45). Jézus szeretete nemcsak a szentek ig, hanem a konyhalányig is elhatol. Így lesz Krisztus igazi tanítványa szent, ha szeretetben követi Krisztust. Ámen.