Aki “mindig két zászlót tartott a kezében”

Gozsdu Manó - Barabás Miklós festménye

Gozsdu Manó 1861-ben Krassó vármegye főispánja lett, és megválasztották a főrendiház főjegyzőjének. Ekkor mondta: „Az isteni gondviselés, maga a világ népeinek Istene tűzte ki a magyar és román nemzetnek rendeltetést, hogy együtt kell nekiek egy örökké tartó frigyben élniök, egymással van dicső jövendőjök, egymással szemközt mindkettőjöknek veszniök kell.”

Gozsdu 1861. április 6-án hitvallással felérő szavakkal vágott vissza az őt vádolóknak: „kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész föld kerekségén jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. […] azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőzödhetik, ha csak egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik:... mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni.”

Gozsdu Manó, aki “mindig két zászlót tartott a kezében” a Monarchia köztiszteletben álló személyisége volt. Pesti házában halt meg 67 évesen 1870-ben. Gyermeke nem volt, minden vagyonát jótékony célokra ajánlotta a “közös magyar hazának, a keleti ortodox anyaszentegyháznak és a román nép megsegítése és felvirágzását szem előtt tartva” – ez volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa. 

Végakarata szerint az ösztöndíjakból Magyarországon élő, magyarul is beszélő, a görögkeleti ortodox vallást gyakorló román fiatalok részesülhettek. 

Idézve a 24.HU-ból.

Szerző: Bihari Dániel