Látni az Emberfiát

Szent Pál azt írja Jézusról: „kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” (Fil 2,7) A sátán ezért is kísértette meg a pusztában Jézust, mert nem tudta pontosan kilétét. Azt felismerte, hogy Jézus az Istenhez tartozó nép képviselője. 

A tanítványok is fokozatosan ismerték meg mesterüket. 

Az igazat Péter mondja ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia”. Jézus ettől kezdve szenvedéséről és megdicsőüléséről beszél nekik. 

Hat nap múlva Jézus három tanítványával – Péterrel, Jánossal és Jakabbal – „fölment egy magas hegyre”, a hagyomány szerint a Tábor hegyére, hogy az eddig elrejtett istensége átsugározza testét, s magát istensége dicsőségében mutassa meg az Ószövetség két nagy személyiségével, Mózessel és Illéssel, a törvény és a próféták képviselőivel: „ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény”. 

Ez azt jelzi, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása az Újszövetségben van, és az ószövetségi kinyilatkoztatás megkoronázása Jézusban. Olyan fenséges volt e színeváltozás, hogy a tanítvá­nyok szinte elfeledtek mindent, amit lent hagytak a hegy tövében, elfeledték a földi élet értékeit. Péter gyermekies szavakkal fejezi ki, hogy az Úr rendelkezésére áll: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt há­rom sátrat: neked egyet, Mózesne egyet és Illés­nek egyet!” (Mt 17,1-9). 

És imádással arcra borultak. 

Ekkor fényes felhő borította be őket, mely Isten megjelenésének kísérője, mint a Sínai-hegynél, s most is felhőből hallatszik az ünnepélyes  kijelentés, az isteni szózat, mely megismétlése és kibővítése a keresztelésnél elhangzott szavaknak: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” 

A mennyei Atya kijelenti, hogy még nincs itt az örvendezés, gyönyörködés, a Jézuson bemutatott végső állapot ideje. Addig még Jézusnak szenvednie kell. S akik vele együtt meg akarnak dicsőülni, azoknak Jézusra kell hallgatniuk. 

Jézus a földre borult és megijedt tanítványokhoz bizalommal szól: „Keljetek fel, és ne féljetek!” 

Ott a hegyen  jobban lelkükbe vésődött az Atya Egyszülöttjének Isten dicsőségétől ragyogó arca, mint később Veronika kendőjén a szenvedő Krisztusarc. 

A keresztény hit központja lett az Isten dicsőségétől ragyogó Krisztusarc, a második isteni személynek az arca. A hegyről lejövet lelkükre kötötte, hogy senkinek se szóljanak a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad. Így erősítette meg a szenvedéstől és a bajoktól félő tanítványokat, hogy meg ne inogjon hitük, amikor őt szenvedni és meghalni látják. 

Az Emberfiát csak hittel követheti az ember, úgy mint Ábrahám, aki minden látszat és emberi elgondolás ellenére Isten ígéretében hitt. (Ter 12,1-4a) Mi pedig a megdicsőült Urat követjük (2Tim 1,8b-10), ezért miénk lesz az élet és a halhatatlanság.

„Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”  2Pt 1,17.